Guci - egy életrajzi írás hazatalált...( a kalocsai Bagó-Soós család történetéhez) 1944-2014

Hetven éve, 1944-ben nehéz időket élt át a város, nem véletlen, hogy a visszaemlékezők sokszor életük fordulópontjaként értékelik azokat a napokat-eseményeket. A front érkeztével kézzelfoghatóvá, közvetlenül tapasztalhatóvá váltak Kalocsa környékén is a háborús cselekmények, de a fegyverek-bombák áldozatain túl igen népes volt azok csoportja, akik kitaszítottságuk-üldöztetésük miatt hagyták el szülőföldjüket (holokauszt, kitelepítés, munkaszolgálat stb. következményeként faji-származási alapon, vagy társadalmi-vagyoni hovatartozás miatt).
A 20. század elején épített Bagó-Soós malom a város egyik jelentős ipari létesítménye volt,  s noha az épület ma is áll még a buszmegálló közelében, már csak kevesen kötik hozzá a Bagó-Soós nevet. A malmot elvették, s a szorgos család tagjai időközben Kalocsától távol kerültek, így váratlan és különleges alkalom volt számunkra, amikor Bagó Soós Gergely (V) életrajzi írása 2014-ben eljutott levéltárunkba egy magánlevél formájában, Huntington Beach (USA) - Szeged - Kalocsa útvonalon, Békési Imre (emeritus professor, SZTE) ajándékaként, az ő közvetítésével.

 

Anno 1944...
Guci, a kislányosan szép arcú, szőke, kék szemű Bagó Soós Gergely. Beceneve nemcsak az iskolába, hanem a Vajas-partra is átjött: Guci is ki-kijött - kiengedték néha - közénk játszani, barangolni a Vörös-köröszt mellé a Vajas-partra...
Guci anyukája, akitől a fia a színeit és a vonásait örökölte, többnyire úgy intézte, hogy inkább a malom területén játsszunk. Igaz, ott bent nem annyira utcabeli, Vajas-parti gyerekként, hanem mint osztálytárs voltam tagja annak a 4-5 fős kis csapatnak, amelyet szemmel tartva, de korlátozás nélkül engedtek játszani az udvarokon, a raktárakban vagy a gépházban. Remek dolog volt a raktárakban a morzsolt kukorica halmaira-hegyeire fölkapaszkodni, majd zúdulni lefelé...
A malomban Guci barátsága révén szinte magát a munkát ismertem meg, s egy súlyos esemény kapcsán az emberi élet egyik kemény vonatkozása is fölvillant előttem. Még a hozzánk is elérkező front előtt, negyvenháromban vagy negyvennégyben meghalt Guci fiatal édesapja. Nem értettük a dolgot. "Nem akart élni." - hallottam később a szomszédok vélekedését. "Nem akarta megvárni az oroszokat." Úgyis elvesz mindent az új hatalom. Pedig ez a malom nem egy nagybirtok előrelátó átalakításából lett, hanem - s ez Magyaraországon ismerős felemelkedés-történet - középparaszti ősök szívós munkájából s elkeseredett takarékoskodásából. A temetésen, mint egy Móricz-regényben, az egyetlen bandába verődött összes kalocsai cigányzenész húzta, hogy "Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele."
Guci maradt köztünk elsőként apa nélkül. Próbáltam megérteni, hogy ez mit jelent. Nem sejtettem, hogy egy katonai postai nyomtatványra, amelyen a hadsereg értesíti szűkszavúan a feleségeket férjük elestéről vagy eltűnéséről, hamarosan az én apám neve is rákerül.
Részletek Békési Imre: Arcok a gyerekkorból. Emlékképek című könyvéből (Szeged, 2009), melynek Guci című fejezete a könyv 30-34. oldalán található.

 

Anno 2014...
"Kedves Imre,
Visszanézve, dióhéjban és meglehetősen rövidítve kb. így néz ki, hogy hogy és mint alakult egymagától, tervezés nélkül, sőt kényszerből de sok-sok szerencsével az eddigi pályafutásom..." 2013-ban így kezdte sorait Bagó Soós Gergely, Békési Imréhez írt levelében. A következőkben további részleteket közlünk a levélből:
Apám eléggé tehetős ember volt de az ifjúkori barátai, azok, akikkel az iskolát nyűgték együtt egyszerű családok gyerekei voltak. Apám a "szegény-gazdag" mindig kívülről volt kezelve. Egyik részben az osztálytársak között, másik részben az úgynevezett intelligencia körül, harmadik térben a tehetősebb anyagiakban bővelkedők társaságáben valahogy csak megtűrték maguk között... a család eredetileg megdolgozott azért amijük volt. Így történt aztán az, hogy azok akikkel együtt nőtt fel (föl kalocsai "nyelven") közelebb érezték őt magukhoz...
Amikor a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter küldött nekem egy névreszóló táviratot és közölte, hogy ki vagyok tiltva minden középiskolából és felsőbb iskolából és a tetejére figyelve leszek, hogy ez így is legyen, kissé összedőlt a világ bennem, hogy így mondjam. Hazamentem a barackfa alá és nem tudtam, hogy mi is lesz innentől fogva...
Jött a katonai szolgálat, amiben én úgy vettem részt, hogy munkaszolgálatos lettem, második világháborús egyenruhában, mert valakinek és valahol ezeket az öreg ruhákat el kellett használni. Egy darabig egy pilóta kabátban pompáztam fehér ing és nyakkendő nélkül...
Ez az egész "üdvhadsereg" arisztokratákból, börtöntöltelékekből és magamfajta kapitalistákból állott. Persze ez amolyan kapital nélküli kapitalista ellentmondás mert már akkor az állam volt a kapitalista. 1956 őszén elhagytuk hazánkat Anyu és én, kishúgom 9. hónapjába volt állapotos és így hátramaradt még vagy 19 évre mire is sok kilincselés után Ő is csatlakozott hozzánk özvegyen és leányával. Az elmúlt évek alatt itt Amerikában sokat keseregtünk, nyűglődtünk, bosszankodtunk és általában sokat de nagyon sokat tanultunk...
A végső tanulás az az, hogy nem vagyok és voltam kipécézve mégha néha úgy is éreztem. A világon sok emberrel hozott össze a sors, akik elvesztettek mindent különböző okok, jelszók, világégések miatt. Kezdve talán a történelem elejétől idáig. Mindig is és mindenkor a remény megmarad és nem lehet, nem szabad soha feladni (föladni)... A TÖK örökös tagja vagyok (tartson össze Kalocsa), ez egy születéssel járó adottság, és nem is lehet pénzért venni, bele kell születni és jó érzéssel tölt el a két tornyú templom, a Duna és hát a Vajas, egy képzeletbeli kép a gyerekkorból...
Így kerültünk a Csendes Óceán partjára a nyugati végén az államoknak. Nekem egy álom, nincs rozsda az autókon se alul se felül, ha lelazítasz valamit azt kézzel le lehet venni vagy csavarni, nem kell levágni hidegvágóval vagy heggesztő apparátussal. Szóval tiszta álom... dolgozni a szakmában.
Ennyit tudok mondani kissé röviden, talán nem is szükséges nyújtani... őszintén az idő az mindent szépít múlásával és az emberi agy meg szeret visszaemlékezni a jó emlékekre csupán. Így a csalódások, kiküszöbölések, kiközösítések szinte minta meg sem történtek volna, az elmúlt lassan ködbevész...
Üdvözlettel: Guci
Bagó Soós Gergely levelét Békési Imre 2014-ben levéltárunknak adományozta, a szerző pedig hozzájárult a tartalom kutathatóságához.