(Lakatos Andor)
Haynald Lajos (1816-1891)
Jelmondata: Patiendo mereri (Szenvedéssel kiérdemelni)
1851-1852 hebroni címzetes püspök, erdélyi koadjutor püspök, erdélyi püspök
1863 lemondás az erdélyi püspöki székről (főkegyúri kérésre)
1864 karthágói címzetes érsek
1867 kalocsa-bácsi érsek
1879 bíborosi kinevezés
1816. október 3-án született Szécsényben, Nógrád vármegyében. Pásztói származású édesapja, Haynald István, a pozsonyi jogakadémián tanult, majd rövid vármegyei írnoki szolgálat után házitanító-magántitkár lett gróf Forgách József szécsényi kastélyában. Édesanyja, Jüttner Franciska egy váci német ajkú szűcsmester leánya. A család kilenc gyermekéből három fiú és három leány érte meg a felnőttkort, közülük másodikként született Lajos, aki legidősebb fiúhoz illően haláláig gondoskodó maradt, és szoros kapcsolatokat ápolt szüleivel-testvéreivel, ill. azok családtagjaival (hagyatékában testvéreitől mintegy 1200 levél maradt ránk). A szerető családi környezet sok szempontból meghatározóvá vált H. jövője szempontjából, apja igazi honorácior-értelmiségi, aki jól tudott latinul és franciául, kedvenc szabadidős elfoglaltsága volt a növénygyűjtés-botanizálás, érdekelte a csillagászat és a meteorológia is. Tudását-érdeklődését gondosan átplántálta Lajos fiába, aki otthon a magyar mellett anyanyelvként sajátította el a német nyelvet is, együtt nevelődött a grófi család gyermekeivel, s így az arisztokrata jó modor és elegancia is a sajátjává vált. Az eminens kisdiák számára az iskolák sora a piaristák gimnáziumaiban kezdődött, 1824-től két tanévet Vácott, majd 1826 őszétől három tanévet Pesten töltött, s az iskolai tanulmányok mellett lelkesen zongorázott. 1829 októberében már a szülőktől távol, Esztergomban folytatta tanulmányait hatodik gimnáziumi évével, melyet követően, 1830 őszén felvették az esztergomi egyházmegye növendékpapjai közé. 1831-től filozófiát tanult a nagyszombati Marianumban, majd 1833-tól kezdte meg teológiai tanulmányait Bécsben, ahol a Pázmáneum lakója lett. A teológia mellett a bécsi egyetemen magyar köz- és magánjogból is vizsgázott, és a süket-némák oktatását is tanulmányozta. Szabadidejében rendszeresen látogatta Bécs múzeumait és kertjeit, csillagászati megfigyelésekkel foglalkozott, valamint olaszul, franciául és angolul tanult. Négy év teológia után, a Pázmáneum elöljáróinak ajánlásával 1837-1841 között az Augustineumban folytatta teológiai tanulmányait, közben 1839. október 15-én, Esztergomban Jordánszky Elek püspök pappá szentelte, és 1840-ben, a bécsi egyetemen doktorált. Az Augustineumban töltött évek alatt látogatott el a bécsi császári növénytani intézetbe, ahol megismerkedett Endlicher és Fenzl Ede botanikusokkal, tőlük eredt botanikus szaktudása-képzettsége.
1841 nyarán tért vissza egyházmegyéjébe, ahol először a pesti lipótvárosi plébánia segédlelkésze, majd év végétől a budavári Nagyboldogasszony plébánia káplánja lett. Rövid budai tartózkodása alatt. a Religio és Nevelés munkatársa, részben itt, részben melléklapjában, az Egyházi Tudósításokban írogatott külföldi lapokból kivonatokat. 1842-1846 között az esztergomi szeminárium tanára, időközben részt vett a Wetzer-Welte szerkesztésében megindult Encyclopedie der Kath. Theologie magyar részeinek írásában és az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain is írt. 1846 májusától három hónapos, gondosan tervezett nyugat-európai tanulmányi utazást tett számos német város, valamint Antwerpen, Brüsszel, London és Párizs érintésével, útjáról részletes naplót vezetett, majd hazatérve, ősztől munkába állt Esztergomban új megbízatásában, Kopácsi József prímás titkáraként. 1847 decemberében, a prímás halála után Kunszt József káptalani helynök irodaigazgatóvá nevezte ki. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Kunszt József helynök Bécsbe menekült, az egyházmegyét Jaross Vince káptalani helynök-helyettes kormányozta, az irodaigazgató H. maradt. 1849 tavaszán, a Függetlenségi Nyilatkozat után, melynek kihirdetését az esztergomi főegyházmegyében megtagadták, H. elvesztette a Szemere-kormány bizalmát, s „hazafiatlan magatartása” miatt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium leiratban kérte Jaross Vincétől az ifjú irodaigazgató felmentését. Jaross hiába tiltakozott az egyházkormányzatba történő beavatkozás miatt, hiába nevezte rosszindulatú gyanúsítgatások áldozatának H-ot, akinek ablakát a felheccelt tömeg május 26-án éjjel beverte, végül 1849. jún. 26-án mégis fel kellett mentenie irodaigazgatói szolgálatából munkatársát, aki másnap haza is utazott Szécsénybe. Noha kétségtelen, hogy H. érzelmileg nem azonosult a Függetlenségi Nyilatkozattal, egyébként nem foglalt határozottan állást a magyar kormánnyal szemben, így felmentésének valós okait valójában nem lehet tudni. Konfliktusok ugyanis nemcsak politikai kérdésekben születtek, bőséggel adódtak nehéz helyzetek az önkényes szolgálati hely elhagyások, ill. a fellazult egyházfegyelem miatt is.
H. kényszerű elbocsátása után néhány hónappal, 1849 őszén már az új prímás, Scitovszky János irodaigazgatója volt, és az év végén „pro piis meritis” emlékérmet kapott a bécsi udvartól, érdemei elismeréseképpen. A H. szempontjából megaláztatásként átélt hivatalvesztés tehát Bécsben dicsőségére vált. 1851 tavaszán az Augustineum éléről miniszteri osztálytanácsossá előlépett Simor János levélben kérte, hogy adja be pályázatát az Augustineum igazgatói és udvari kápláni állására, de H. végül nem pályázott. Fél év múlva, az újabb kihívás elől már nem tudott kitérni, amikor 1851. szept. 9-én Ferenc József erdélyi koadjutor püspökké nevezte ki. A bécsi kormány politikai szándékai a kinevezés kapcsán kétségtelenek: nem volt megfelelő a továbbiakban az idős, 84 éves Kovács Miklós püspök jelenléte Erdélyben, olyan emberre volt szükség, akitől remélhették a kormány kezdeményezéseinek tevékeny támogatását, a papi fegyelem helyreállítását. Annak ellenére, hogy a kinevezés híre megjelent a szeptember 15-i lapokban, hamarosan súlyos diplomáciai problémák merültek fel Bécs és Róma között az új püspök joghatósága (az egyházmegye adminisztrációjának átvétele), ill. Kovács püspök lemondása kapcsán, melyek eredményeként H. csak egy évvel később foglalhatta el koadjutori posztját Erdélyben. Kinevezésének prekonizálása az 1852. március 15-i konzisztóriumban megtörtént, de a szükséges pápai bullák, melyekben hebroni c. püspöki kinevezést kapott és erdélyi egyházmegyei koadjutor lett, csak 1852 júliusában készültek el. Ezt követően Scitovszky prímás 1852. aug. 15-én, Esztergomban szentelte püspökké H-ot, aki aug. 31-én érkezett meg Erdélybe, és Kovács püspök okt. 15-én bekövetkezett halálától az egyházmegye teljes jogú ordináriusa lett. H. életében az erdélyi évek jelentik a lelkipásztori aktivitás csúcsát, melynek eredményeként a 35 évesen kinevezett, fiatal püspök egy évtized alatt egész Erdélyben kedvelt, sőt országszerte ismert, és Rómában is elismert főpap lett. Többször is bejárta egyházmegyéjét, szónoki tehetségét maximálisan kiaknázta, 1853-ban, egy bérmakörútja alkalmával feljegyezték, hogy 37 nap alatt 53 beszédet mondott. Szolgálatának érdekes epizódja volt az erdélyi püspökség érseki rangra emelésének kísérlete, ezt a kérését azonban végül sem Bécsben, sem Rómában nem támogatták. Politikai téren az igazán fontos változás az októberi diploma után, 1860-1861 fordulóján következett be H. püspök életében. Az érett, tapasztalt főpap ekkor lépett a tettek mezejére, s ezután tevékenyen részt vett a Magyarország és Erdély unióját célzó küzdelmekben. A magyar országgyűlésen, erdélyi guberniumi üléseken és politikai tanácskozásokon számos alkalommal megnyilvánuló, határozott fellépése 1861-1863 között szükségszerűen egyre mélyebb konfliktusokhoz vezetett a bécsi kormánnyal, és végül Ferenc József személyes kívánságára, 1863. dec. 31-én H. lemondását eredményezte. A hosszú, kínos egyeztetés a „száműzött” püspök sorsáról mégis a karrier további emelkedéséhez vezetett: IX. Pius pápa 1864. szept. 22-én címzetes karthágói érsekké nevezte ki, és Rómába hívta, ahol 1865 júniusában a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának konzultora lett.
Rómában H. figyelme elsősorban a művészetek és tudományok (műemlékek, archeológia, botanika) felé irányult, de a lazának érzett, mediterrán munkatempójú központi hivatali szolgálat mégis széles körű információkat és nemzetközi jártasságot hozott számára. Több ideje jutott olvasásra, egy-egy útikönyv társaságában látogatta Itália nevezetességeit, és közben nagy gonddal gyarapította növénygyűjteményét. A római társasági életben nyelvtehetsége, finom modora, szellemessége, és nem utolsó sorban Liszt Ferenchez fűződő barátsága biztosított számára előkelő helyet. 1867 tavaszán a kiegyezéssel hivatalba lépő magyar kormány első intézkedései közé tartozott, hogy H-t javasolta a megüresedett kalocsai érseki székre. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter egyetlen jelöltként terjesztette elő, megfogalmazása szerint H. kinevezésével az egész nemzet kívánsága teljesül. A javaslatot Ferenc József még a benyújtás napján, 1867. ápr. 5-én el is fogadta, a kinevezés prekonizációja máj. 17-én történt. H. a kinevezéséről utólag, Eötvös leveléből értesült, a miniszter az elmulasztott előzetes egyeztetés, pontosabban a megelőlegezett válasz miatt elnézést is kért. A kalocsai kinevezés gyorsaságának és furcsaságainak hátterében az állt, hogy H-t sokan a „magyar párt” prímás-jelöltjeként tartották számon, s a kiegyezés előtt nem sokkal korábban betöltött esztergomi székbe várták. Mivel ez a vágy nem teljesült, a „második egyházi méltóságra” történő kinevezés már senki számára nem lehetett kérdéses.
H. kalocsai székfoglaló beszédében, 1867. jún. 4-én a keresztény haladást nevezte meg programjaként, amely egyrészt megtérésre, másrészt megértésre törekszik az új világban. A következő évtizedekben H. érsek Simor János prímás mellett a püspöki kar másik vezető egyénisége, a kortárs Andrássy megfogalmazásával élve „a magyar egyház látható feje” lett. Római szereplései, ill. elsősorban a vatikáni zsinaton betöltött nemzetközi ellenzék-szervezési tevékenysége pedig európai hírnevet és számos külföldi barátot szereztek neki. Az érseki széken látványosan megmutatkozott H. szervezői tehetsége, érsekségének idején megújultak az egyházmegye központi hivatalai és intézményei (pl. Érseki Hivatal, Szentszéki Bíróság, Főtanfelügyelőség elkülönítése, új espereskerületek szervezése stb.), és fél évszázadra meghatározóvá váltak a működés új struktúrái. Az 1867-1879 között, öt alkalommal tartott egyházmegyei értekezletek statútumai és az érsek fontosabb rendeletei külön kötetben jelentek meg 1880-ban. Kalocsán H. lelkipásztori tevékenysége, személyes jelenléte papjai-hívei körében jóval visszafogottabb volt, mint Erdélyben. Ekkor már sokkal inkább országos feladatai kötötték le, s a távolból, általában Budapestről történő kormányzás eredményeként szükségszerűen erősödtek fel a szervezői vonások, és a célkitűzések a helyszínen inkább csak megfelelő munkatársak közreműködésével teljesülhettek. H. jó érzékkel-emberismerettel választotta meg munkatársait, sokat köszönhetett kanonokjainak és segédpüspökeinek pl. a gazdálkodás, ill. a népiskolák fejlesztése terén elért sikereiből. A szervezeti újítások azonban nem minden téren tudták megfelelően követni a társadalmi változásokat, így pl. az új plébániák alapítása jogi-gazdasági nehézségek miatt nem tudta követni a hívek létszámnövekedését, s különösen rossz volt a helyzet e téren a városok esetében, ahol a lakosság jelentős gyarapodásának ellenére egyetlen új plébánia sem létesült H. idejében. A városokban jelentkező, s egyre fokozódó „paphiányt” (vagyis a csökkenő papi jelenlétet a növekvő lakosság körében) az érsek egyrészt önálló hitoktatói-segédlelkészi állások szervezésével, másrészt a szerzetesházak terjesztésével és támogatásával igyekezett orvosolni. Mindkét említett megoldás az iskolai oktatásra-nevelésre koncentrált, és csak hosszabb távon hozott eredményeket. Az iskolaügy, a katolikus nevelés egyébként szívügye volt H-nak, melyre érseksége idején nagy figyelmet fordított és anyagiakban is sokat áldozott. A katolikus iskolák működési feltételeinek, színvonalának javításával sikerült elérnie, hogy az egyházmegyében döntő maradt a katolikus iskolák számbeli fölénye az ún. közös iskolákkal szemben (134:14). H. érsekségének végén, a katolikus- és közös iskolák számarányát vizsgálva megállapítható, hogy míg országosan kb. minden negyedik, a kalocsai egyházmegyében csak minden tizedik iskola volt közös, azaz községi- és állami fenntartású intézmény. Az iskolák terén fontos volt a Kalocsai Iskolanővérek házainak-intézményeinek terjesztése, ill. a Kalocsai Jézus Társasági Érseki Gimnázium bővítése-támogatása is. A bőkezűen támogatott kalocsai iskolanővérek és a jezsuita szerzetesek munkájának eredményeként H. idején az érseki székváros, Kalocsa országos jelentőségű iskolavárossá vált, rangos közép- és felsőfokú oktatási intézményekkel és korszerű épületekkel.
H. érsekségének kezdetén fontos egyházpolitikai témák foglalkoztatták a közvéleményt: az 1855-ös vatikáni konkordátum megítélése (bizonyos pontjainak felmondása Bécs részéről), a katolikus autonómia-mozgalom (a katolikus egyház önkormányzati szervezetének ügye), vallás- és tanulmányi alapok jogi természete (állami vagy egyházi tulajdonjoga) és az egyházi vagyon kezelésének kérdése, végül az első vatikáni zsinat. Ezek a kényes témák, s a körülöttük kialakult viták már külön-külön is történeti monográfiák témái voltak, melyek általában részletesen bemutatták H. fontos szerepét a történtekben. A nemzetközi ügyekben az érsek általában igyekezett a magyar kormány, ill. az uralkodó elvárásainak megfelelni, s ennek érdekében még római jó megítélését is feláldozta. IX. Pius pápa 1868-1871 között egész életre szólóan megneheztelt rá, pedig korábban igen kedvelte, és megkülönböztetett figyelemben részesítette. A „kegyvesztés” oka elsősorban H. vatikáni zsinaton tanúsított magatartása volt, ahol egyik vezető személyisége volt a kisebbségben maradt zsinati ellenzéknek, mely nem értett egyet a pápai infallibilitás (tévedhetetlenség) dogmatizálásával, és a püspöki joghatóság megnyirbálását, ill. a zsinati atyák megfelelő szabadságának hiányát sérelmezte. H. 1870 januárjában lett tagja a zsinati ellenzék 10 tagú nemzetközi bizottságának, ahol a magyar püspököket képviselte, és kiváló nyelvtudásának, szervezőkészségének köszönhetően a bizottság működésének egyik mozgatója lett, és meghatározó szerepét a zsinati ellenzékben egészen 1871 nyaráig megőrizte, amikor végül utólag, az egyházszakadást és az ókatolikus mozgalom erősödését elkerülendő az infallibilitás dogmáját elfogadó nyilatkozat kibocsátása mellett döntött. Az érsek római kapcsolatai csak IX. Pius pápa halála után álltak helyre, a javuló viszony egyik látványos jele lett, hogy XIII. Leó pápa 1879. máj. 12-én a bíborosok sorába emelte.
H-nak szinte valamennyi egyházpolitikai kérdésben közvetítő szerepe volt a kormány és a püspöki kar között, Eötvös József, majd később Trefort Ágoston esetében is a vallás- és közoktatásügyi miniszterek bizalmasa, törekvéseik támogatója volt. Tette mindezt „kiegyenlítő módon”, az egyházi érdekek védelmében, vagyis a püspökök között a miniszteri törekvéseket, a miniszterek előtt viszont a püspökök igényeit képviselve. Az érdekek egyeztetése, a működőképes kompromisszumok felismerése a gyakorlatban nem volt könnyű feladat, és számos esetben nem is volt lehetséges. Az „országos politikát” tekintve megállapítható, hogy H. igen szorgalmasan látogatta a főrendiházi üléseket, s az egyházi érdekek védelmében mintegy 60 beszédet mondott. Jelenlétére, munkájára az üléseket látogató püspöktársai is számítottak, az érsek viszont elégedetlen volt a püspökök országgyűlési munkájával. Hiányolta az egyeztetéseket, a szervezett fellépést, melynek koordinálására egyébként szívesen vállalkozott volna. H. 1867-1889 között mindvégig tagja volt a magyar országgyűlés delegációs küldöttségének. Kezdetben a pénzügyi bizottság, utána általában a hadügyi bizottság tagja, három alkalommal a hadügyi bizottság elnöke, bíborosi kinevezése után pedig öt alkalommal volt a delegációk elnöke. Elnöki ténykedését, ügyrendi felszólalásait nem számítva kilencszer mondott hosszabb beszédet. Személyisége, szónoki tehetsége ideális volt az elnöki teendők ellátásához.
H. 1867-től kezdődően élete végéig határozottan kormánypárti maradt, kezdetben a Deák-pártot, később a Szabadelvű Pártot anyagilag és választási közreműködéssel is támogatta. Kisebb bizonytalanság csak 1875-ben, a pártunió kapcsán figyelhető meg magatartásában, ekkor egy időre várakozó álláspontra helyezkedett, és nyitottabbá vált a konzervatív-katolikus főúri körök kezdeményezéseivel szemben. 1884-ben viszont már határozottan elutasította Zichy Nándor és az egyesült ellenzék kezdeményezését. H-t gyakran jellemezték „politikus főpapnak”, s a politikus jelzőt hol vádként, hol pedig elismerésként értették. A kezdeti vezetők-partnerek, Deák és Eötvös helyét a politikában hosszabb távon hamarosan Tisza Kálmán és Trefort Ágoston vették át. H. jogvédő álláspontja, amelyet a főrendiházi munkája során is képviselt, jól illeszkedett ahhoz a politikai rendszerhez, amely – feledve a liberális örökséget és kerülve a konfliktusokat – halogatta egyház és állam elválasztásának kényes teendőit, pl. a polgári házasság ügyét, s inkább az egymásrautaltságra, a közreműködésre épített. A kormány és a püspöki kar közötti kiegyenlítő-közvetítő szerep eredményeként – amely egyébként a politikusokhoz fűződő jó személyes kapcsolatainak volt köszönhető – H. a püspöki kar számára inkább politikus volt, míg a kormány számára inkább főpap maradt, azaz egyéniségét egyik fél sem érezhette teljes egészében magáénak. H. és a politikusok „színfalak mögötti” vitáira-veszekedésére bőséggel volt példa, de az is látható, hogy az érsek és a püspöki kar viszonya sem volt mindig konfliktusmentes, és H. impulzív, határozott egyéniségét, állandó kezdeményezését-javaslatait nem volt könnyű kezelnie a püspöki kar hivatalos vezetőjének, Simor prímásnak sem. Az említett konfliktusok ellenére a kommunikáció lehetőségét biztosító, alapvetően jó személyes viszonyt H. mindkét fél, a politikusok és a püspökök irányában is megőrizte, s így közvetítő-kiegyenlítő szerepét egész életén át betöltötte.
Elméleti munkák híján H. politikai álláspontját valójában nem lehet eszmerendszereknek megfeleltetni, csupán gyakorlati állásfoglalásokra találunk nála példát, melyeket azután több szempontból is lehet értékelni. A köztudatban mégis élő, és a sajtó által is emlegetett liberalizmusa, modernsége, szabadelvűsége tehát nem eszmerendszerére, hanem gondolkodási módjára volt jellemző. Gondolkodásának nyitottsága, toleranciája volt az, ami miatt liberálisnak mondták, noha eszméinek-véleményének tartalmi elemei nem, vagy legfeljebb csak részben feleltek meg egy liberális politikus igényeinek. Ha toleranciájának eredetét kutatjuk, vallási téren jó iskola volt ebben szülővárosa, Szécsény, ahol kiemelkedő volt a zsidó lakosság számaránya, majd Erdély, ahol a történelmi egyházak közötti ügyekben tanult meg alkalmazkodni az együttélés évszázados hagyományaihoz. Mozgalmas és az átlagos főpaptól jócskán eltérő életében nagy támadási felületet talált a korabeli sajtó. H. ugyanis Pesten színházba is járt, egyszerű öltözetben, egyedül járta a várost, híres szalonok kedvelt vendége volt (pl. Wohl Jankáéknál), és előfordult, hogy részt vett Pulszky Ferenc ünnepi vacsoráján. Voltak, akik szemében mindez paphoz nem illő viselkedést, sőt szabadkőművességet jelentett. De nemcsak rágalmak szintjén foglalkoztak viselkedésével, nem volt az megszokott a korabeli általános egyházi megítélés szerint sem. H. életében az arisztokrácia – társadalmi szerepének elismerése-értékelése mellett – a viselkedés és stílus szempontjából is meghatározó volt. Az érseknél egyébként a főúri modor játékos kedvvel is párosult, szerette megragadni a különféle élethelyzetekben adódó színpadias lehetőségeket, és jó humorral végig is játszotta azokat, melyek eredményeként gyakran irányult rá a figyelem, általában ő volt a társaság középpontja. Szónokként szellemes, és rendszerint nem előre kidolgozott beszédekkel lépett a szószékre. Bátran rögtönzött, beszédeiben nagy része volt a pillanat és a környezet befolyásának. Köszöntői kedveltté és szinte elmaradhatatlanná váltak a fontosabb eseményeken.
H. gyermek- és ifjúkorában megnyilvánuló tudományos érdeklődése (növénytan, csillagászat, archeológia) később is meghatározó maradt életében, s ez az érdeklődés „intézményesült” az Akadémiához fűződő kapcsolatában, 1868-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, 1874-től a mathematikai és természettudományi bizottság elnöke. Komolyan vette akadémiai tagságát, megbízatásából eredő kötelességeit. Botanikusként nem tűnt ki publikációival, hiszen az azokhoz szükséges kutatásokra valójában nem maradt ideje. Viszont nagy szakértelemmel gyarapította több mint százezer lapos növénygyűjteményét és több ezer kötetes szakkönyvtárát, melyeket a Nemzeti Múzeumra hagyott (halála után, hagyatékával megkétszereződött a növénytár állománya, a botanikai szakkönyvtár európai jelentőségű lett, és a növénytár a múzeumon belül önálló osztállyá szerveződhetett.). Haynald a korabeli botanikus szakmában még ritka nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, szervezte és támogatta tehetséges kortársai utazásait és kutatásait, s ha kellett békítgette személyes ellentéteiket. Gazdag gyűjteményét sok botanikus használta kutatás céljából, jó szakmai kapcsolatainak köszönhető, és megbecsültségének jele, hogy az érsek nevét közel félszáz növényfaj viseli. Szívesen vett részt nemzetközi tudományos találkozókon: 1874-ben a firenzei kertészeti-, 1875-ben a brüsszeli közegészségügyi-, 1876-ban a budapesti statisztikai kongresszuson elnökölt. Talán legfényűzőbb tudományos vállalkozása, az általa alapított csillagászati obszervatórium 1878-ban kezdte meg működését Kalocsán, a jezsuiták által működtetett érseki gimnázium tetején, és nem sokkal az érsek halála után máris világhírnévre tett szert Fényi Gyula SJ csillagász napkutatásai eredményeként. Az érsek történeti-régészeti érdeklődésére jellemző, hogy az egyházmegye mindkét történelmi székhelyén, Bácsban és Kalocsán is ásatásokat végeztetett Henszlmann Imrével, s a középkori emlékek feltárása mellett, a kutatási eredmények közlését is finanszírozta. 1880-ban, a Vatikáni Levéltár megnyitásakor H. volt az első, aki a római magyar vonatkozású anyagok föltárására és közlésére nagyobb összeget ajánlott, majd az ország többi főpapjának támogatását is kérte. Számos magyar tudós számára közvetített, adott ajánlólevelet külföldi kutatásokhoz. Liszt Ferenchez és Munkácsy Mihályhoz fűződő barátságával is összefüggésbe hozhatók az érsek egyházzenei (1886) és egyházfestészeti (1885) alapítványai, melyek kamataiból az arra érdemes művészeknek ösztöndíjakat ítéltek a Zeneakadémián és az Országos Képzőművészeti Társulatban. Az alapítványok tőkéje az első világháborút követően sajnos elértéktelenedett.
Kitüntető címei életében: 1847-ben címzetes cs. k. udvari káplán, 1854-ben val. belső titkos tanácsos, 1859-ben római gróf, 1862-ben Róma város nemes polgára. 1868-ban a Lipót rend nagykeresztjét, 1877-ben a Szent István rend nagykeresztjét kapta. 1879. máj. 12. bíborosi kinevezés (tit. S. Mariae Angelorum). Több mint tíz európai akadémia és számos tudományos-művészeti társaság-egyesület tagja, Baja és Erszébetváros díszpolgára.
1889 tavaszától egyre többet betegeskedett, s egy szerencsétlen kocsibaleset következtében ráadásul fejsérülést, agyrázkódást is szenvedett. 1889. okt. 15-én, pappá szentelésének 50. évfordulós ünnepségein így az ünnepeltet nélkülözték, H. a betegágyáról valójában már a köszöntő leveleket sem tudta megválaszolni. Fokozatos szellemi leépülése megállíthatatlan volt, időnként agyvérzések súlyosbították állapotát. A sokszor csodált, zseniális elme elfelejtette a betűket, a beszéd is egyre inkább nehézséget okozott számára, de a zenében örömét lelte, amikor időnként Sztára József, a főszékesegyház karnagya zongorázott neki. Hosszú betegeskedés után, 1891. júl. 4-én halt meg Kalocsán, utolsó szavait özvegyen maradt nővéréhez intézte, aki mindvégig hűségesen ápolta. Boncolása és holttestének balzsamozása után, júl. 8-án temették el a főszékesegyházban, a szertartást Schlauch Lőrinc, nagyváradi püspök végezte. Végrendeletében egyszerű, gyászbeszéd nélküli temetést kért, örököse a Haynald-alap lett, mely a későbbiekben egyházmegyei (plébániai és iskolai) célokat szolgált.
Schriften: Epistolae pastorales … ad clerum saecularem et regularem dioecesis (Claudiopoli, 1852); Felsőházi beszéde az erdélyi unió tárgyában (Pest, 1861, különnyomat a Pesti Hirnökből); Emlékbeszéd, melyet … Bartakovics Béla egri érsek, … az egri érseki főegyházban tartott gyászünnepélye alkalmával mondott (Eger, 1873); Parlatore Fülöp. Emlékbeszéd, melyet írt s a m. t. akadémia 1878. jún. 16. közülésén kivonatosan felolvasott (Budapest, 1879). A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei. Népszerű előadás, tartotta a m. t. akadémia közülésén (Budapest, 1880, először a Növénytani Lapokban azután a Gyógyszerészi Hetilapban és különnyomatban jelent meg.); Castanae Vesca. I. Solum in quo in Hungaria crescit. II. Incolatus eius in Hungaria (Colocae, 1881); Emlékbeszéd gróf Károlyi István, a Sz. István-társulat elnöke fölött (Kalocsa, 1882); Emlékbeszéd dr. Fenzl Ede, a m. t. akadémia kültagja felett (Kalocsa, 1885); Emlékbeszéd Boissier Péter Edmund, a m. t. akadémia kültagja felett (Kalocsa, 1889); Beszéde a magyar delegatio jan. 24. ülésén (Magyar Állam, 1871 22, 23. sz.). Beszéde Pestvármegye nov. 12. közgyűlésén (Magyar Állam, 1872 263. sz.). Emlékbeszéde Ipolyi Arnold felett (Magyar Állam, 1886 343. sz.); Beszéde, melyet a magyar Afrika- bizottságnak máj. 25. tartott alakuló ülésén tartott s mellyel a bizottság elnökét Fülöp szász Koburg és gothai herceget üdvözölte s levele a herceghez jún. 26. Bécsből az afrikai társaság ügyében (Földrajzi Közlemények, 1877); Ceratophyllum Pentacanthum (M. Növénytani Lapok, 1881)
Schriftenverzeichnis: Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, IV. (Budapest, 1896. 548-553.); Zellinger Alajos, Egyházi írók csarnoka, (Nagyszombat, 1893. 164-166.); Gulyás Pál, Magyar írók élete és munkái, XII. (Budapest, 1993. 883.)
Quellen: Magyar Országos Levéltár, P 873. 1.cs. Haynald-iratok; Dunamelléki Egyházkerület Ráday Levéltára, C/82. Szittyay Dénes gyűjteményének Haynald-iratai; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Levelestár; Analekta 11.296; Fol. Lat. 3953- 3955; Fol. Hung. 1722.; An. Lit. 2069 – Haynald hagyaték, erdélyi püspökségére vonatkozó iratok, levelezés; MTA Régi Akadémiai Levéltár, MTA Kézirattár – Haynaldra vonatkozó iratok; Gyulafehérvári Érseki Levéltár Cat.3, 4, 13, 17/a, 18/b, 35. – hivatali iratok; KFL.I.1.c. Haynald Lajos perszonális iratai 1850-1916, 2,64 ifm.
Literatur: Kőhalmi-Klimstein József szerk., Vázlatok Haynald Lajos bíbornok, érsek életéből 1816-1889 (Pozsony-Budapest, 1889); Szittyay Dénes SJ, Haynald Lajos ifjúkora, in: A Jézus-Társasági Kalocsai Érseki Kath. Főgimnázium Értesítője az 1914-1915. iskolai évről, (Kalocsa, 1915.); Eckhart Ferenc, Egy nagy magyar főpap életéből, in: A bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve, Szerk. Angyal Dávid, 2. évf. (Budapest, 1932. 272-284.); Tóth László, Politika és egyházpolitika Haynald Lajos kiadatlan leveleiben, in: Katolikus Szemle 1935. 473-481, 561-567. XLIX. kötet, (Budapest, Szent István Társulat, 1935.); Gabriel Adriányi, Ungarn und das I. Vaticanum. Böhlau Verlag (Köln Wien, 1975. 64-73.); Haynald bíboros emlékezete. Halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott előadások, (Kalocsa, 1991); Deák Ágnes, Lady Blennerhassett és Haynald Lajos érsek barátsága, in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1995/3-4. 83-96.; Fazekas Csaba, Dokumentumok Haynald Lajos 1849-i hivatalvesztéséhez, in: Századok 135. évf. 2001/1. szám, 169-180.; Lakatos Andor, Haynald Lajos közéleti és politikai tevékenysége, in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 1995/3-4. 97-150.; Lakatos Andor, Haynald mint erdélyi püspök (1851-1864), in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 17. évf., 2005. 1-2. sz. 83-120.; Lakatos Andor, Haynald Lajos élete és kora (1816-1891). Biográfia, Doktori disszertáció, ELTE BTK, Budapest, 2003. 327 pp. kézirat