A török uralom alól fölszabadult országrészben sorra alakultak újjá az egykori káptalanok. Az egyházi szervezet helyreállítóinak emlékezetében minden bizonnyal élénken élt még a középkori székes- és társaskáptalanok emléke, melyek az egyes főpapok tanácsadó testületeként, ill. egyéb feladatok végzésével mindig is fontos szerepet játszottak az egyház, a társadalom életében. A középkorban egyaránt káptalani iskolákban tanult az egyházi és világi értelmiség. A káptalanok tagjai, a kanonokok őrizték a székesegyházakat, megjelenésükkel emelték a szakrális események fényét, kifinomultan művelték a liturgiát. Magyar sajátosságként tovább növelte fontosságukat közjogi funkciójuk, ún. hiteleshelyi, azaz közjegyzői tevékenységük. A török utáni időkben az imént említett emlékeken túl nagyon is valóságos igények támadtak e testületek - részben új tartalommal megtöltött - működésére. Ezt igazolja az egyházmegyéiket újjászervező főpapok magatartása, akik a legfontosabb teendőik közé sorolták a káptalanok létrehozását, s ennek érdekében gyakran jelentős anyagi áldozatot is hoztak.
Így tett pl. Radanay Mátyás, a helyreállított pécsi egyházmegye első püspöke (1687-1703), aki visszaállította székvárosában a káptalant. Hasonlóan cselekedett a váci egyházmegyében Dvornikovics Mihály püspök (1689-1705), annak ellenére, hogy még közös imára alkalmas templom sem volt városában. Váradon Benkovich Ágoston püspök (1681-1702) a török kiverése után elsőként négy kanonokot hívott meg maga mellé, pedig ekkor mindössze három plébános tevékenykedett egyházmegyéjében. Nádasdy László csanádi püspök (1710-1729) még ideiglenes szegedi székhelyén megszervezte káptalanját, mielőtt a török távoztával Temesvárra költözhetett volna. Erdélyben a káptalant a püspökséggel együtt állította helyre III. Károly király 1713-ban. Az első szombathelyi püspök, Szily János pedig római jelentésében is részletesen beszámolt a kanonokok munkájáról, közös imájáról, a káptalan felállítását tehát ő is fontosnak látta. Ezek a kezdeti alapítások rendszerint szerények voltak - négy-öt fős testületek alakultak, melyek általában a püspökök házi pénztárából éltek -, később azonban a létszámot illetően, s az anyagi alapok tekintetében is szép fejlődésnek indultak.
A törökök elleni fölszabadító háborúk utáni Kalocsán Patachich Gábor gróf (1733-1745), az egykori zágrábi kanonok, majd szerémi püspök lett az "első kalocsai érsek", aki már nem más egyházmegye kormányzatával együtt, a távolból látta el tisztét, hanem kinevezése után, 1733 tavaszán - a király kérésére még a pápai megerősítő bullát is megelőzve - Kalocsára érkezett. Számot vetett jövedelmeiről, majd fiatalos lelkesedéssel látott munkához. Még érsekségének első évében egy vendégfogadót alakíttatott át szemináriummá, folytatta székesegyházának építését, s hamarosan a káptalan szervezéséhez látott.
1734. április 23-án levélben fordult a királyhoz, melyben a káptalan fölállítására tett javaslatot. A levélben foglaltak szerint nemcsak Isten házának ékessége, a székesegyház dísze, az érseki egyházmegye rangja kívánja meg a testület újraalapítását, de indokolja azt a szentszéki ügyek intézésének lassúsága, az akadozó ügyvitel is. Az érsek hivatkozott a levéltár őrzésének és ügyvezetésének feladatára is, melyet megfelelő munkatársak híján szintén nem tud ellátni. Végül fölajánlotta, hogy érseki háztartása terhére négy kanonok kényelmes tartását fizeti, a következőképpen meghatározott javadalmazás mellett: a tüzelőfa és szabad legeltetés természetbeni járandóságán túl a nagyprépost évenként 500, a többi három kanonok 400-400 rénes forintot kap. Négy helyben lakó, valamint néhány címzetes kanonokról tett tehát említést, utóbbiak egy-egy plébános személyében minden juttatás nélkül, de szavazati joggal, lényegében a tényleges kanonokság várományosaiként szerepeltek. A kért királyi jóváhagyás egyrészt azért volt fontos, hogy a tervezet Patachich utódait is kötelezze, másrészt hogy széküresedés esetén az említett terhek a kincstárra háruljanak. Ekkor egyébként még a székesegyház sem volt a káptalan fogadására kész állapotban, s az érsek megoldásként a városi plébániatemplom ideiglenes káptalani használatba vételét tervezte. Erre azonban végül nem lett szükség, mivel a káptalan fölállítása az építkezéshez hasonló módon évekig elhúzódott. Patachich érsek természetesen a pápát is értesítette alapítási szándékáról, s 1734. június 26-án kelt levelében római ágensét kérte, hogy a jóváhagyó pápai bullát számára kieszközölje.
1734. december 20-án érkezett meg a király válasza, melyben III. Károly lényegében csak nyugtázta Patachich Gábor érsek kérését. Érdemes azonban fölfigyelnünk egy megjegyzésére melyet a lehetséges anyagi alapok előteremtése kapcsán tett: "A tizedek negyedei pedig, melyek a kánonilag egyesített kalocsai érsekséget időről-időre megilletik, olyan jelentős összeget tesznek ki, hogy azokból a káptalani teendők végzése céljából vagy több kanonok is eltartható, vagy alkalmasabb személyek is választhatók az ilyen kanonokságra, minek következtében mind a törvény előírásának pontosabb betartása, mind pedig a közjó hatásosabb előmozdítása lehetségessé válnék." A felzeten szereplő följegyzés szerint 1734. december 31-én válaszolták meg a levelet, de ez a válasz sajnos nem áll rendelkezésünkre, s az ügynek a konzisztóriumi ülések jegyzőkönyvében sincsen nyoma. Nem tudjuk tehát, hogyan reagálhatott az érsek a burkolt királyi fölszólításra, amely a tervezettnél nagyobb létszámú testület fölállítását, a bőkezűbb javadalmazást célozta.
Tény viszont, hogy néhány hónap elteltével, 1735. április 27-én Pozsonyban kelt leiratában a helytartótanács hivatalosan közölte az érsekkel, hogy III. Károly király a káptalanra vonatkozó felterjesztését elfogadta, s azt mindenben jóváhagyta. Ebben a levélben a jóváhagyás mellett nem hallgatták el, hogy a királyi vélemény szerint szerencsésebb lett volna, ha a káptalan háztartását a valóságban kihasítanák az érseki birtoktestből és elkülönítve kezelnék. Mégis figyelembe vették az érsek érveit, a birtokok együttes kezelésének könnyebbségét, s végül a király az érsek által előterjesztett változatban fogadta el a káptalan újraalapításának tervét. A helytartótanács megígérte, hogy a tervezetről értesíteni fogja a kamarát, s egyben a pápai beleegyezés kieszközlésének ügyében is eljár. A káptalan hiteleshelyi jogának felújításához az uralkodó nem látta szükségesnek külön kikérni az országgyűlés jóváhagyását, noha az a magyar joggyakorlat szerint szükséges lett volna. III. Károly azzal indokolta döntését, hogy nem új intézmény, új kiváltság létrehozásáról volt szó, hanem régi, hosszú időn át szünetelő működés folytatásáról. Mindezek értelmében kérték az érseket az udvarban készülő kiváltságlevél átvételére.
Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, még ez évben megérkezett XII. Kelemen pápa megerősítő bullája, mely 1735. november 30-án Rómában kelt. A terjedelmes irat egyben jóváhagyta a szeminárium alapítását is. A káptalannal kapcsolatos új fejlemény számunkra, hogy a testület leírásakor a nagypréposton kívül négy tényleges kanonokot - szemben az eddigi hárommal -, valamint négy tiszteletbelit említett. Az újabb stallum fölállítását úgy tette lehetővé, hogy azzal egyesítette a kalocsai plébánosi állást, s ettől fogva a kalocsai plébánosok a káptalan tagjai lettek. Így az érsek által vállalt anyagi teher nem változott. Az évente fizetendő 1700 forintos összeggel kapcsolatban egyébként a pápa előírta, hogy annak harmada a kórusimákon való részvétel alapján legyen kiosztva a megjelent kanonokok között. Ezenkívül engedélyezte a kanonokok számára a karing és a lila színű hermelines vállköpeny viseletét uszállyal, a nagyprépost számára pedig a főpapi jelvényeket. A pápa az egyetemes egyházjog alapján csak általában említette a tényleges kanonokokat, nem használva azok Magyarországon elterjedt megnevezéseit - pl. olvasó-, éneklő-, vagy őrkanonok -, előírt viszont bizonyos funkciókat, amelyeket a káptalan tisztségviselőinek el kell látnia, így pl. a canonicus theologus (teológus kanonok) és a poenitentiarius (gyóntató) tisztét. A tiszteletbeli kanonokok utódlási jogának említésével pedig megalapozta a gradualis promotiot, a fokozatos előrelépések elvét a kinevezéseknél. Minden előkészítés ellenére ezek után még három éven át nem került sor a kanonokok kinevezésére és beiktatására. A már említett késlekedés oka Katona István szerint az a pénzzavar volt, amelybe az érsek a székesegyház építése során fölmerült költségei miatt került. Ez az építkezés a tervezett mértéken felül igénybe vette jövedelmeit, kölcsön fölvételére kényszerült, s emiatt nem tudta vállalni a káptalan fönntartásának terheit. A késés miatt egyébként maga is mentegetőzött a királyhoz 1738 áprilisában írt levelében.
Végül 1738. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján a részben elkészült székesegyházban került sor az első kanonokok beiktatására. Katona István és Winkler Pál az esemény kapcsán öt tényleges és két tiszteletbeli kanonokot említ. Az ötös szám itt talán joggal tűnhet kicsit soknak számunkra, hiszen a nagyprépost kinevezésére ekkor még sor sem került, s eddig vele együtt is csak 1+3, 1+4 fős káptalanokról esett szó a királyi és pápai engedélyekben. Winkler Pál leírása szerint az első installáció során három kolumnáris és két mesterkanonokot neveztek ki. A káptalan egyik kéziratos kötetében (Protocollum Promotionum) viszont az első beiktatás kapcsán négy tényleges - három kolumnáris és egy mesterkanonok - valamint három tiszteletbeli kanonok kinevezéséről esik szó. A beiktatott kanonokok létszáma tehát forrásunkban és a későbbi történetíróknál is egyezik, csupán a mesterkanonokok és tiszteletbeli kanonokok számában találhatunk eltérést. Egészen pontosan az eltérést egy személy megítélése adja - Széplaki István jánoshalmi plébánosé -, akit Katona és Winkler az érseki levéltár egy iratára hivatkozva mesterkanonoknak, a kinevezések könyve viszont csak tiszteletbeli kanonoknak titulál. Sajnos az említett érseki levéltári irat ma már nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre két szerzőnél már nehezen föltételezhetünk egyszerű tévedést. Az eltérés tehát valószínűleg a kialakuló fogalmak használatának kezdeti nehézségeiből adódott, s benne rejlik az eredeti forrásokban. Érthetővé teszi a tévedést az is, hogy ekkoriban még nem volt lényeges különbség a mesterkanonok és a tiszteletbeli kanonok helyzete között: külön jövedelemmel egyikük sem rendelkezhetett - fizetést csak a nagyprépost és a kolumnáris kanonokok kaptak -, szavazati joga viszont mindannyiuknak volt. Tény viszont, hogy a későbbiekben még jó ideig nem volt példa két mesterkanonok kinevezésére egészen az ifjabb mesterkanonoki stallum létrehozásáig.
Még az első beiktatás évében megérkezett a király 1738. november 28-án kelt oklevele is, melyben III. Károly megerősítette és jóváhagyta a kalocsai szeminárium- és káptalan alapítást. Újfent pontosan leírta a kanonokok javadalmazását, s minden maradt a régiben, azaz a természetbeni legeltetési és tűzifa járandóságon túl a nagyprépost évi 500, a három helyben lakó kanonok egyenként 400 forint készpénz fizetést kaptak az érseki birtokok jövedelméből, összesen tehát 1700 forinttal terhelték évente az érseki kasszát. Az érseki jövedelemből biztosított évi járandóságot széküresedés esetén a királyi fiskus fizette. A viszonylag csekélynek számító jövedelem után pedig a kanonokoknak nem kellett országos segélyeket, hozzájárulásokat fizetni.
III. Károly király 1739. február 10-én kelt díszes oklevelével helyezte vissza régi kiváltságaiba a káptalant, újra engedélyezve számára a hiteleshelyi tevékenységet, melyhez pecsétet is adományozott.
Az első nagyprépost kinevezésére gróf Csáky Miklós érsekségének idején (1747-1751) került sor. Mária Terézia 1747. november 9-én nevezte ki Barkóczy Sándor bárót, s a kinevezési iratban az alapításkor megszabott 500 forintos nagypréposti járandóságon túl újabb évi 500 forintot engedélyezett számára az érseki jövedelmekből.
Batthyány József érsek (1760-1776) a középkori bácsi káptalannak kívánt emléket állítani, amikor arra kérte Mária Teréziát, hogy a bácsi Szent Pálról nevezett prépostságot a kalocsai káptalan egyik kanonokjának adományozza. A királynő 1764. december 12-én kelt iratával teljesítette az érsek kérését, egyben a kinevezés jogát is átengedte. Végleges megoldást később az jelentett, amikor a káptalan ötödik stallumával egyesítették e címet. Része volt ez is a szükségessé vált átfogó rendezésnek, mely véglegesítette és teljessé tette a káptalan szervezetét, s pontosan leírta a változott helyzetnek megfelelő jövedelmeket. A káptalan ugyanis a pénz értéktelenedése miatt nehéz anyagi helyzetbe került. Ezen már Csáky Miklós és utóda, Klobusiczky Ferenc érsek (1751-1760) is megpróbált segíteni bizonyos tizedjövedelmek átengedésével, Batthyány érsek pedig esetenkénti természetbeni juttatásokkal, illetve a kanonoki pénzbeni járandóságok emelésével próbált megoldást találni. Ezek az intézkedések azonban csak ideiglenes eredményeket hoztak, hiszen csak az egyes érsekek életére szóltak, és az utódokat már nem kötelezték.
Az említett átfogó rendezésre Patachich Ádám érsek idején (1776-1784) került sor, helyesebben már az ő kinevezését megelőzően elkezdődött, amikor Esterházy Ferenc kancellár 1776. február 2-án Patachich Ádám váradi püspökhöz írt levelével azt próbálta kipuhatolni, hogyan viszonyul a kalocsai érsekségre kiszemelt püspök jövedelmének várható terheihez. A levélben, pontosabban annak utóiratában olvasható a káptalan javadalmazásának tervezete, s ebből egy bővített, a növekvő egyházmegye sokasodó teendőit ellátni képes testület képe rajzolódik ki számunkra. A kancellár ui. a nagypréposton és a kolumnáris kanonokokon túl említette még a bácsi Szent Pálról nevezett prépostot, három főesperest, egy mesterkanonokot, sőt a káptalan javadalmazásának terhére fölsorolt még egy szemináriumi elöljárót, aléneklőkanonokot és egy káptalani jegyző-ügyészt is. A tervezet egyébként valószínűleg nem nélkülözte az érseki kezdeményezést, s a közben esztergomi érseki méltóságra emelkedett Batthyány József javaslatai alapján készülhetett. Neki ugyanis már határozott szándéka volt a kanonokok számának emelése. Mivel Patachich Ádám kedvezően fogadta a tervezetet, sőt saját költségére azt még egy tizedik, ifjabb mesterkanonoki stallummal is megtoldotta, az események fölgyorsultak. 1776. március 8-án már készen állt a káptalan újabb alapító oklevele, melynek rendelése szerint a kanonokok száma tíz főre emelkedett. Gondosan leírt járandóságuk pedig a következő: a nagyprépost 2000, az olvasókanonok 1600, az éneklőkanonok 1500, az őrkanonok 1400, a bácsi kisprépost 1300, a székesegyházi főesperes 1200, a bácsi főesperes 1100, a tiszai főesperes 1100, a két mesterkanonok pedig 1000-1000 rénes forintot kapott évente, mely összegből ezer forintot (az egyik mesterkanonoki javadalmazást) a kalocsai plébánia jövedelme fedezett. A székesegyház egyéb költségeire évi 1500, a székesegyházi zenészeknek 1300, a káptalani jegyzőnek 400 forintot írtak elő, a succentor (hitszónok) és praebendatus (a káptalan által fizetett, s a székesegyházi lelkipásztori szolgálatot segítő pap) a szemináriumban történő természetbeni ellátásukon túl 200 illetve 100 forintot kapott. A kanonokok egykori faizási joga helyett évente személyenként 20 öl fát kaptak, a legeltetési jog pedig kivitelezhetőségi nehézségei miatt, s a várossal való konfliktusokat elkerülendő egyszerűen megszűnt.
1776-ra tehát teljes létszámában kiépült a káptalan szervezete, a stallumok száma ezután már nem változott, csupán a tiszai főesperesi stallum nevét módosították 1979-ben bodrogi főesperesre, amit az egyházmegye határainak változása indokolt. A tényleges kanonokok létszámának növekedése folytán megváltozott a tiszteletbeli kanonokok helyzete is. Megjelenhettek a kórusimán, az istentiszteleteken, de szavazati és utódlási jogukat elvesztették. II. József rendelkezései a káptalanok létszámával kapcsolatban a tényleges kanonokok számát Kalocsán nem érintették, mivel az itteni létszám megfelelt az előírt keretszámoknak - érseki káptalanoknál a felső határ 12 fő volt -, egyébként a király a címzetes kanonokok számát is meghatározta, s a főkáptalanok esetében azt 8 főben állapította meg.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges