Az újjászervezett Kalocsai Főszékesegyházi Káptalan

Mindennapos, személyes tapasztalatok helyett ma már elsősorban irodalmi- és történelmi olvasmányaink vagy éppen magyar nyelvünk szólásai őrzik számunkra a káptalanok emlékét. Egyre többen kénytelenek lexikont ragadni, ha a szó pontosabb jelentéstartalmára kíváncsiak, indokolt tehát, ha kiindulásként mi is ezt tesszük: "A káptalan a katolikus egyházban a püspök tanácsadó és segítő testülete. Magyarországon a káptalanok régen hiteles helyként is működtek, közhitelű okleveleket adtak ki és őriztek. A püspöki vagy érseki székhelyen működő káptalanokat székes-, ill. főszékeskáptalanoknak nevezzük, a testületek tagjait pedig kanonokoknak." - mondják a kézikönyvek. De vajon mi mindent jelentett ez a szó itt Kalocsán, az elmúlt évszázadokban?
1738. augusztus 14-én nagy eseményre hívta a harang Kalocsa lakóit. Patachich Gábor érsek a székesegyház elkészült épületrészének szentelése előtt, Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján iktatta be az újjászervezett káptalan első kanonokjait. Maga az érsek évek óta várt erre a pillanatra, s elsősorban az egyházmegye újjáépítésében, a temérdek munkában osztozni kész munkatársakat üdvözölt az új kanonokok személyében. A következő két évszázadban a káptalan tagjaira valóban felelős beosztások súlya nehezedett: általában kanonokok viselték az érseki helynöki, szentszéki bírói, főtanfelügyelői, jószágkormányzói, alapítványkezelői stb. tisztet. Az egyházmegye papsága számára a kanonokok állása ennek megfelelően rangot, elismerést jelentett, s a gyakran irigyelt kanonok urak életében bizony ott volt a további karrier, a főpapi megbízatás lehetősége.
A főszékesegyház épületében a közösen énekelt imaórák, az ún. kórusimák alkalmával nap mint nap megteltek a kanonoki stallumok, s a kalocsai hívek tömege csodálhatta a szentélyben pompázó violaszínű ruhák, hermelines köpenyek forgatagát az egyházi év ünnepei alkalmával. Néhány környékbeli település lakossága földesuraként, úriszéki fórumaként is tisztelhette a káptalant, de a távolabbi vidékek lakói szintén kapcsolatba kerülhettek vele: fontos jogbiztosító irataikat őrizte a káptalan hiteleshelyi, vagy egyszerűbben csak országosnak nevezett levéltára. Egyes kanonokok történeti, jogi, teológiai és nyelvtudományi munkásságukkal is öregbítették a testület hírnevét, s érezve az idők változását, ha kellett újságot szerkesztettek vagy éppen lelki irodalmat, ifjúsági regényt írtak.
A káptalani birtokok mindig is sok embernek adtak munkát, megélhetést. A jótékony célú alapítványok kezelése szintén a káptalan feladata volt, az illetékes kanonokokhoz naponta érkeztek a legkülönfélébb kérések. Számos tehetséges, de szegény sorsú gimnazista diák őrizte meg emlékezetében a kanonoki asztaloknál kapott ebédek ízét...
A sok-sok esemény, emlék, érzés és tapasztalat összegzéséhez bizony kevés a ránk maradt írásos és tárgyi emlékek világa, néhány kiállításával mégis felidézhetjük a káptalan elmúlt évszázadainak töredékeit. S ha megpróbáljuk összeilleszteni e töredékeket, rá kell döbbennünk, hogy a káptalan élete szervesen összetartozott a város, a környék, az ország életével, a különféle szintek ezer meg ezer szálon kapcsolódtak össze.