A kalocsai érsekség a 19-20. században

A 18. század, az újrakezdés időszaka után jelentős mértékben megnőtt az egyházmegye lakossága a 19. században. Az egyházszervezet közben alig változott, s ez szükségszerűen a régi közösségek népesebbé válását jelentette. 1821-1867 között a katolikus hívek számának több mint másfélszeres növekedése mellett alig 7 plébániával gyarapodott az egyházmegye, és ez a tendencia 1890-ig hasonlóképpen folytatódott. A feudális kor örökségeként a 19. században nem volt egyházi belügy a plébániaszervezés: kegyúri (földesúri-birtokosi) és főkegyúri (uralkodói) szándék is befolyásolta a folyamatot, sőt bizonyos esetekben az egyházszervezést világi törvények is szabályozták.
Az érsekek egyre több alapítványt hoztak létre, hogy a segítségre szorulókat támogassák. Kollonich László (1787-1817) hagyatékából jött létre az egyházmegyei nagypénztár, melyet az őt követő Klobusiczky Péter (1822-1843) érsek is gyarapított adományaival. Rendeltetése a kegyúr nélküli plébániák támogatása, a szegény tanítók segélyezése és a kalocsai szeminárium bővítése, fenntartása volt. Klobusiczky Péter érseksége alatt épült fel a kalocsai kór- és aggház. Nádasdy Ferenc (1845-1851) vagyonának egy részéből betegápoló apácák eltartását biztosító, másik részéből a szegényeket és a pusztai tanítókat segélyező alapítványt hozott létre.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt az egyházmegye, különösen a déli részek sokat szenvedtek a császári udvar által bujtogatott szerb felkelőktől. Több plébános is a szerb vérengzések áldozata lett, és a lakossággal együtt sokan menekülni voltak kénytelenek. Nádasdy érsek, a papság és az egyházmegye hívei így politikai nézeteiktől függetlenül természetes szövetségesei lettek annak a magyar kormánynak, amely az egyházmegye területét sújtó szerb lázadás ellen honvédségével, nemzetőrségével felvette a harcot. A káplánok egynegyede tevékeny részt vállalt az eseményekben: nagyobb részük fegyvert is fogott, és honvédként, nemzetőrként harcolt, kisebb részük tábori lelkészi kinevezést kapott. A szabadságharc bukását követően a császári hatóságok az egyházi személyeket az illetékes egyházi törvényszéknek adták át, így az egyházmegyés papságnak a Kalocsai Főszentszék előtt kellett felelnie a szabadságharc idején tanúsított magatartásáért. A szentszék enyhe ítéleteket hozott, és mindannyian folytathatták papi szolgálatukat. Sokkal szigorúbb megítélés alá estek a szóval vétő papi személyek, akiket lázító, forradalmi beszédeik miatt a császári hadi törvényszék általában várbörtönre ítélt. Az egyházmegye hat papjára várt hasonló sors, közülük néhányan nem élték túl a várbörtönt, s az ítélet mindegyikük további életében komoly törést okozott.
Kunszt József érsek (1852-1866) sokat áldozott az oktatásügy, a papnevelés fejlesztésére. Kalocsára hívta a jezsuitákat és rájuk bízta a korábban piarista kezelésben lévő gimnáziumot, valamint letelepítette a városban a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreket, akik kiépülő intézményeikkel nagyot lendítettek a leánynevelés ügyén Kalocsán, és később az egyházmegye számos más településén is. Kunszt érsek intézkedéseivel székhelyét a Délalföld egyik iskolaközpontjává tette.
Haynald Lajos érsek (1867-1891) személyében a kiegyezés évében rendkívül energikus, nagy szervezőtehetséggel megáldott főpásztor került az egyházmegye élére, aki Simor János prímás mellett évtizedeken át vezető egyénisége volt a püspöki karnak, s akit diplomáciai érzéke, politikus alkata miatt a katolikus egyház látható fejének neveztek. Haynald érsek idejében a polgári kor kívánalmainak megfelelően kiteljesedett az egyházmegye intézményrendszere, önálló szervekként, külön hatáskörrel-iratkezeléssel működött az Érseki Hivatal, az Érseki Főszentszék, a Főegyházmegyei Tanfelügyelőség, az Érsekuradalmi Jószágigazgatóság, az Alapítványkezelő Hivatal.
Haynald jelentős anyagi juttatásokkal támogatta az oktatási intézményeket, fejlesztette a tanítóképzést. Az Eötvös-féle 1868-as népoktatási törvény előírásainak megfelelően átszervezte az egyházmegye tanügyi igazgatását. A jezsuita gimnáziumban korszerű csillagvizsgálót létesített. A betegápolás gondjainak enyhítésére Kalocsára telepítette a Szatmári Irgalmas Nővéreket, és három árvaházat is alapított az egyházmegyében. Az egyházmegye igazgatásának megkönnyítésére az eddigi tíz esperesi kerület helyett tizenhatot szervezett. Említésre méltó tudományos, botanikai tevékenysége is. Korának nagy művészeihez, Munkácsy Mihályhoz és Liszt Ferenchez személyes barátság fűzte.
A 19. század végétől már éreztették hatásukat az ekkoriban alakuló, s hamarosan az egész egyházmegyében elterjedő vallásos társulatok (pl. Mária-kongregációk, Oltáregyesületek, Katolikus Olvasókörök, Rózsafüzértársulatok, stb.), melyek alapítását Császka György érsek (1895-1904) is pártolta, időnként pénzösszegekkel, máskor épületek átadásával. A vallási élet más területeihez hasonlóan újabb lendületet kapott a plébániák alapítása is.
Városy Gyula érsek (1905-1910) felújíttatta székesegyházát, Csernoch János érsek (1911-1913) rövid időszaka pedig már a békés építkezés végét jelentette.

A 19. század tudós, bíboros érseke Haynald Lajos, és a művészetek iránt fogékony Császka György (Fotók a 19. század második feléből)

Az első világháború pusztításaival, maradandó következményeivel nagy terhet rótt az új főpásztor Várady Lipót Árpád (1914-1923) vállaira. A szociális gondok enyhítését célozta Kalocsán a Rokkanttelep felépítése, ahol a rászoruló rokkant katonák házat kaptak, és munkalehetőséget is igyekeztek biztosítani nekik. A politikai határok változása az egyházmegyét is kettészakította: területének háromnegyede, plébániáinak és lelkészségeinek kétharmada, papságának több mint fele az országhatáron túlra került. 1923-ig a bácskai részeket még a kalocsai érsek kormányozta helynöke útján, ekkor a Római Szentszék létrehozta a Bácskai Apostoli Adminisztratúrát, Szabadka székhellyel.
A csonka egyházmegye újjászervezését Zichy Gyula érsek (1923-1942) végezte el, aki nemcsak az egyházszervezeti beosztást, a főesperesi és esperesi kerületeket alakította át, hanem sokat tett a tanyákon és a plébániai központoktól távol élő hívek lelkipásztori ellátásának javításáért is. Fejlesztette az Érseki Szent Kereszt Kórházat, amely hamarosan a város és környéke igen fontos egészségügyi intézményévé vált. Ebben az időben indult el a világhírnév felé a kalocsai paprika és népművészet, mindkettő "karrierjét" egyházi személyek is egyengették-segítették.
A II. világháború alatt, 1941-1944 között átmenetileg visszakerült bácskai részek egyházigazgatási gondjai már Grősz József érsekre (1943-1961) hárultak. A háború végén elszabadult erőszakhullám számos papot menekülésre kényszerített a Délvidéken. Az ott maradók közül sokakat a partizánok öltek meg, ill. hurcoltak el. Grősz József érsek papjai és hívei érdekében többször szót emelt a különböző hatóságoknál, határozott fellépésével nemegyszer életeket mentett. A II. világháborút követő földreformmal az egyházi intézmények, szerzetesi közösségek, és a papság elvesztették a létalapjukat jelentő földbirtokot. 1948-ban államosították az iskolákat, 1950-ben pedig feloszlatták a szerzetesrendeket. Grősz József 1945-ben az esztergomi széküresedés következtében, majd 1948-1951-ben, Mindszenty József prímás letartóztatása után, a Püspöki Kar élén állva küzdött a katolikus egyház jogaiért. 1951-ben pedig őt is letartóztatták, koncepciós perben elítélték, és csak 1956-ban szabadult. Több plébánia és lelkészség megalapítása az ő nevéhez fűződik.
A Vatikán és a keleti blokk országai között lassan enyhült a viszony, s ennek első jele hazánkban a Szentszék és a Magyar Állam közötti 1964. évi részleges megállapodás volt. A következő évtizedekben a kalocsai érsekek, Hamvas András (1964-1969) és Ijjas József (1969-1987) a Vatikán új keleti politikájának magyar munkatársai lettek, és hosszú időn át a Magyar Püspökkari Konferencia elnöki tisztét is ellátták. Meghatározó alakja volt ennek a folyamatnak Ijjas József érsek (1969-1987), akit diplomáciai érzéke, közvetítő képessége, megnyilatkozásai miatt VI. Pál pápa személyesen is nagyra becsült.
A történeti érdeklődésű Dankó László érsek (1987-1999) idején, 1988-ban nyílt meg az Érseki Kincstár első állandó kiállítása a Főszékesegyház épületében. II. János Pál pápa kezdeményezésére, 1993-ban jelentősen megváltozott a magyar katolikus egyház területi beosztása. A változások részeként született meg a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, melynek területe Bács-Kiskun megye területével azonos.

Grősz József érsek portéja (részlet Kontuly Béla festményéről, 1950)