A Kalocsai Érsekség 100 esztendeje (1909-2009), 2009

A Kalocsai Érsekség 100 esztendeje. A Kalocsa-Bácsi Érsekségtől a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyéig 1909-2009 című könyv 2009-ben jelent meg, kiadója a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, terjedelme 552 oldal. Nyomdai előkészítés: Remény Kiadó, Pozsony, ISBN 978-80-969819-9-1
A továbbiakban a kötet első részének (3-464.o.) digitális változatát közöljük, melynek szerzője Lakatos Andor, címe:
A változások évszázada - Fejezetek a Kalocsai Főegyházmegye 20. századi történetéből


BEVEZETŐ 

Egy-egy évszázadot röviden jellemezni, meghatározni sosem könnyű feladat. De az átlagosnál is nehezebb a dolgunk a Főegyházmegye 20. századi története esetében, mely bővelkedett sorsdöntő fordulatokban, és „címlapra kívánkozó”, időnként felemelő, máskor tragikus eseményekben. A korábbi évszázadokhoz képest példátlan módon, soha nem tapasztalt tempóban alakultak át a működést meghatározó alapvető keretek: a terület és a népesség, az intézményrendszer, az anyagi körülmények-lehetőségek. Szinte minden területen egyaránt előfordultak történelminek nevezhető maximum- és minimum értékek.

Sosem élt több katolikus hívő a főegyházmegyében, mint a 20. század elején. Trianon után viszont a hívek 70 %-a határon túlra került, s az ország legkisebb egyházmegyéje lettünk, ahol a magyar katolikus hívek aránytalanul kicsiny része (csak kb. 3 %-a) élt. A 20. század közepén volt a legfejlettebb az intézményrendszer, ekkor működött a legtöbb plébánia-lelkészség, és ekkor szolgált a legtöbb pap a történelmi főegyházmegye területén. Minden szolgálati helyre átlagosan két lelkipásztor jutott. A létszám azonban három évtized alatt feleződött, és az évszázad végére „oldallagos” ellátású, vagyis helyben lakó pap nélküli lett a szolgálati helyek több mint 40 %-a. Soha nem volt több papnövendék és papi hivatás, mint a 20. század közepén, és soha sem volt kevesebb, mint két-három évtized múlva. 1945-ben, a földbirtokviszonyok rendezésének jegyében veszítette el a Főegyházmegye több mint 80 ezer holdas nagybirtokát, a korábbi intézményrendszer működésének egyik legfontosabb anyagi biztosítékát. Soha nem működött még annyi katolikus elemi/általános iskola és tanító, mint 1947-ben, és „egy tollvonással” tűnt el valamennyi az egyház hatásköréből az 1948-as államosítással. A pártpolitikai „erőtér” az ötvenes években számos pap pályáját-életét törte meg (börtön, rendőri zaklatás, lelkipásztori tevékenység akadályozása), ugyanakkor számos papi karriert indított el és gyorsított fel (békepapi- és egyéb társadalmi megbízatások, akár országgyűlési képviselőség). Soha nem látott tömeg, vallásos százezrek vették körül Grősz érseket az 1948-as Mária-év rendezvényein, és korábban soha nem tapasztalt elhagyatottságot élt meg három év múlva, letartóztatása után magánzárkájában, az ÁVH pincéjében. S a koncepciós pert, a börtönt a szabadulás után követhette még magas szintű állami elismerés-kitüntetés… Végül nem szabad említés nélkül hagynunk a templomok életének változásait sem: a zsinati liturgikus reform soha nem látott átrendeződést eredményezett a szentélyekben, pl. szembemiséző oltárok állításával, nemzeti nyelvhasználattal vagy éppen korábban elképzelhetetlen, gitáros misékkel.

Az iménti felsorolás után nem túlzás, ha a történtek kapcsán végleteket vagy szélsőséges körülményeket emlegetünk. E végletek váltakozása a 20. század egyik jellemző tulajdonsága, mely alapján az évszázadot a Főegyházmegye történetében a változások évszázadának is nevezhetjük. A 20. század „hullámvasútján” egyáltalán nem volt könnyű az Egyház évezredes küldetését teljesíteni. Pusztán emberi ésszel-erőfeszítéssel szinte lehetetlen volt a folyamatos politikai-, társadalmi-, gazdasági-, kulturális- és technikai változások közepette, a változások évszázadában a Változatlant felismerni, és hűségesen képviselni. De mégis lehetséges volt Isten kegyelmével, minden nehézség, gyengeség és kiszolgáltatottság ellenére.