HIVATALTÖRTÉNET, IRATKEZELÉS

TARTALOM:
1.) Rövid hivatal- és levéltártörténet
2.) Az iratkezelés fejlődése
3.) Az iratok elhelyezése

1.) RÖVID HIVATAL- ÉS LEVÉLTÁRTÖRTÉNET

A 18. században Patachich Gábor érsek (1733-1745) volt az első főpap, aki kinevezése után Kalocsára költözött, és egyházmegyéjét ősi székhelyéről vezette. Az újrakezdés számos nehézsége ellenére az érsek megtette az első lépéseket a hivatal szervezésének érdekében. 1733 tavaszán megtartották az első szentszéki tanácsülést (consistoriumot), melyről már jegyzőkönyvet is vezettek. A bőrkötésű szentszéki jegyzőkönyvek (protocollumok) ma is ott sorakoznak levéltárunk polcain, és az ekkor megkezdett ügyvitelt, a folyamatossá váló hivatali írásbeliséget tanúsítják számunkra. Az említett jegyzőkönyvek vezetése, az iratok őrzése a kancellár (cancellarius) feladata lett, őt tekinthetjük tehát a későbbi levéltárosok legkorábbi elődjének. Az érsek és közvetlen munkatársai kezdetben csak két-három alkalommal tartottak tanácskozást egy évben, ilyenkor a fokozatosan fejlődő-épülő egyházmegye legfontosabb ügyeit vitatták meg.
A kezdeti eredményekkel természetesen maga Patachich érsek sem volt elégedett. 1734-ben egy levelében arról panaszkodott, hogy nincsen elegendő munkatársa, s hogy az ügyvitel akadozik és lassú. Megoldásként a Főszékesegyházi Káptalan újjászervezését kezdeményezte, nem véletlenül: 1738-ban, az első kanonokok beiktatását követően a tanácsülések gyakorisága érzékelhetően nőtt, s a kanonokok megjelenése valóban nagyot lendített a kezdetleges hivatal működésén.
A következő változást a hivatal szervezetében a jegyző (notarius) alkalmazása jelentette. 1745-től ő vette át a kancellártól a jegyzőkönyvek vezetését, és rábízták az iratok őrzését, rendezését. Igen összetett feladatkört látott el, hiszen személyében elsősorban a káptalan alkalmazottja (capituli notarius) volt, ugyanakkor a káptalan tagjai, a kanonokok adták a konzisztórium tagságát, és így kézenfekvő megoldásként ő lett a szentszéki ülések jegyzője, sőt mindezeken kívül a szentszéki pereknél, jogi ügyekben ügyészként is tevékenykedett. A feltehetően igen túlterhelt jegyzők életében a helynöki hivatal (officium vicariale) megszervezése jelentett komolyabb előrelépést, melynek első említése 1761-ben fordul elő. A jegyző munkáját ezentúl iktató (protocollista) és írnok (cancellista) segítette, előbbiek általában a fiatal teológusok közül kerültek ki, utóbbiak világi személyek is lehettek. Az érseki helynök által vezetett hivatal ekkorra valóban alkalmassá vált arra, hogy helyettesítse az érsekeket a mindennapos hivatali ügyvitelben.
A gyarapodó akták a 19. sz. elején egy újabb jegyzői állás létrehozását tették szükségessé. 1818-tól kezdődően ő viselte elsőként a levéltáros nevet (notarius sacra sedis una archivarius), a hivatal működésében tehát ekkor jelent meg a levéltáros beosztás, a szentszéki jegyzői teendőkhöz kapcsolva. A káptalani jegyző munkaköre ezentúl a káptalan ügyeire és a szentszéki bíróságnál végzett feladataira korlátozódott.
A 19. sz. közepén a hivatali téren aktívabbá váló érsekek körül külön kis hivatal, érseki udvar (aula ecclesiastica) kezdett kialakulni. Tagjai az oldalkanonok (canonicus a latere), a szertartó (ceremonarius), majd a titkár (secretarius) és jegyző (notarius) voltak. Ez az aula erősödött meg, alakult át azután Haynald Lajos érsek (1867-1891) hivatali reformjának köszönhetően.
Haynald érsek 1868-ban teljesen átformálta az eddigi hivatali rendet. A helynöki hivatalt megszüntette, munkatársai nagyobb részben az érseki aula tagjaival együtt egy kibővülő érseki hivatalt alkottak-működtettek, melynek élén az érsek által kinevezett irodaigazgató (cancellariae director) állt. A polgári kor kívánalmainak megfelelően az Érseki Főszentszék ekkor alakult át egyházi bírósággá, jegyzője átadta levéltárosi feladatait az érseki hivatal iktatójának, s a továbbiakban csak a bíróság ügyeiben volt illetékes. Ugyancsak önálló szervként, saját iratkezeléssel kezdte meg működését a Főegyházmegyei Tanfelügyelőség, az egyházmegye iskolaügyeinek kezelésével. Az új szervek - bár világosan önálló vezetést, külön munkatársakat is kaptak - többé-kevésbé általában továbbra is igénybe vették a kiteljesedő érseki hivatal apparátusát ügyintézésükben, és elhelyezésüket tekintve is a hivatal közelében maradtak. A levéltárosi feladatkört a 19. sz. végéig az érseki hivatal iktatója végezte, később a hivatal más beosztásával is egybekapcsolták ezt a megbízatást. Haynald érsek hivatali reformját követően az érseki hivatal szervezetében jelentősebb változás nem történt, a hivatal a mai napig is az akkori alapokon nyugszik, mégha az aula bizonyos szervei időközben meg is szűntek, ill. jelentősen átalakultak.
A 20. sz. első felében megélénkült a tudományos érdeklődés a levéltár történeti iratai iránt. Talán ezzel lehet összefüggésben, hogy a levéltáros beosztást viselő hivatali alkalmazottak mellett megjelent a levéltárigazgató (archivaria director) cím is: Winkler Pál tudós könyvtáros-levéltáros esetében, a két világháború között fordult elő ez először. A ránk maradt iratokból látható, hogy Winkler látta el a kutatószolgálatot, írásban is adott tájékozatást, információkat az érdeklődőknek, és mindezeken kívül természetesen saját munkáiban, publikációiban is használta a levéltár iratanyagát. Halála után a levéltárigazgatói cím ugyan eltűnt, de a tudományos tevékenységet az 1940-es évektől Tímár Kálmán történész vette át. 1945 után ezek a kezdemények szinte teljesen elhaltak, az egyháztörténet kutatása jelentősen visszaesett. Az 1950-es években a levéltár hivatalos kutatási nyitvatartási ideje havonta fél nap volt, a kétkulcsos rendszer (a helyi megbízott és az állam által kirendelt levéltári munkatárs együttesen léphettek csak a levéltárba) érthető módon nem kedvezett sem a kutatásoknak, sem a levéltári munkának. 1951 táján, központi kezdeményezésre készült el a levéltár alapleltára. Az egységes adatlapok kb. iratsorozatok szintjén tekintették át az anyagot (bár a cél a fondok és állagok nyilvántartása volt), a leltár készítése során rendező munkára nem vállalkoztak, így szükségszerűen csak egy pillanatnyi helyzetkép születhetett, amelyet jelentős mértékben befolyásolt az adott anyagrész raktári egységeinek "megfoghatósága", felismerhetősége.
Az 1960-as évektől a kutatók száma lassan, de folyamatosan emelkedett. A levéltárosi teendők között egyre jelentősebb részt jelentett a kutatási kérelmek kezelése, a kutatók kiszolgálása. Ez idő tájt az érseki titkárok látták el ezt a feladatot.
A felhalmozódott történeti iratok terjedelme, rendezetlensége, s a növekvő kutatóforgalom az 1970-es években már megkívánta, hogy a levéltár kezelésével függetlenített, más feladatoktól mentesített személyt bízzanak meg. Az első főállású levéltárosi kinevezést Székely László atya kapta 1972-ben. Az őt követő levéltárosok - Hamvas Józseffel kezdődően - már mind világi alkalmazottak. Az 1990-es évekre felmerült a levéltáros szakképzettség igénye is az alkalmazott levéltárosokkal szemben.

(vissza a lap elejére)

2.) AZ IRATKEZELÉS FEJLŐDÉSE

A 18. sz. első felében kialakuló iratkezelési rend a kor szokásának megfelelően az ábécé betűivel jelzett, állandó kútfőket használt. Az egyes kútfők a hasonló tárgyú ügyeket gyűjtötték egybe, s a kútfőkön belül az iratok időrendben arab sorszámot kaptak. A mellékletek "ad" megjelöléssel ugyanazt a jelzetet kapták, mint az az irat, amelyhez tartoztak. Az akták irattári rendje ennek megfelelően kútfők szerinti sorozatok, ill. azon belül a sorszámok emelkedő rendje volt. A tárolás körülményeire néhány korabeli irat felzetére írt rövidítésből lehet következteni, ezek szerint az iratokat csomókba kötötték, majd fa ládákban vagy fiókokban (ladula) tárolták. Ez a rendszer kezdetben megfelelt az iratok tárgyi tagolására, de ahogy növekedett az ügyek száma, s kiteljesedett azok tárgyi sokszínűsége, néhány évtized múlva elérkezett az idő, amikor az alfabetikus keretek (vagyis a betűjelek A-tól Z-ig) szűknek bizonyultak megfelelő számú tárgyi csoport kialakításához. Előbb-utóbb szükségessé vált tehát, hogy egyrészt olyan ügyvitelre térjenek át, amely lehetővé teszi több tárgyi sorozat kialakítását, másrészt a felhalmozódott régi iratok segédletét is el kellett készíteni a könnyebb tájékozódás érdekében.
Az említett változások 1763-ban, Batthyány József érsekségének (1760-1776) idején következtek be. Az új iratkezelési rendben a betűkkel jelzett általános kútfők számát nyolcra csökkentették, és bevezették az egyes kútfőkön belül a római számokkal jelzett tételek rendszerét. Ezzel a módszerrel a nagyobb témaköröket felölelő kútfőkön belül annyi egyedi, speciális témájú tételt hozhattak létre, amennyire éppen szükség volt, s adott volt a lehetőség a rendszer későbbi bővítésére is. (Ez az új iratkezelési rendszer felépítésében tulajdonképpen hasonlított a jelenleg alkalmazott levéltári szintekhez: az általános kútfők a jelenlegi fondoknak és állagoknak, a tételek pedig a sorozatoknak feleltek meg.) Az iratokat az egyes tételeken belül a beérkezés sorrendjében megszámozták, és ettől kezdődően a jelzet a kútfő betűjéből, a tétel római számából és egy sorszámból állt.
Az új iratkezelés bevezetésével az 1763 előtti iratokat visszamenőleg is átsorolták, az iratokon lévő korábbi jelzeteket szinte minden esetben áthúzással érvénytelenítették. Ezzel a munkával párhuzamosan készítették el az első levéltári segédletet, az iratok leltárszerű jegyzékét (Elenchus Universalis Archivii Dioecesani Metropolitanae Ecclesiae Colocensis et Bacsiensis 1763-1791). A segédlet vizsgálatával több következtetést is tehetünk. Az első, hogy a régebbi iratok átsorolása 1763-1766 között történt. A második, hogy az iratok tárolása továbbra is kútfők szerinti sorozatokban, azon belül pedig tételek szerinti csomókban történt. Az elenchus meghatározása alapján az alkalmazott nyolc kútfő a következő volt:

A.) Helytartótanácsi- és királyi leiratok, valamint az uralkodóhoz vagy Rómába küldött iratok.
B.) Az egyházmegye helyzetéről szóló jelentések, a káptalan és a székesegyház ügyei, különféle érseki funkciók, kinevezések, címek adományozása, eskük, szentelések, érseki beszédek.
BB.) Egyházlátogatási jegyzőkönyvek.
C.) A szemináriumra és a szentszékre vonatkozó ügyek, különféle formulák, kápolna-, szobor-, kereszt megáldások, adományok, feloldozások, csodák, jubileumok, botrányos ügyek, remeték.
CC.) Jegyzőkönyvek.
D.) Hitoktatás, iskolaügyek, missziós mozgalmak, társulatok, konfraternitások.
DD.) Bérmakönyvek.
E.) Dolgozatok különféle hitbéli témákban.
F.) Másvallásúak ügyei, hitehagyottak, valamint céhekkel kapcsolatos ügyek.
G.) Házassággal kapcsolatos mindenféle ügyek a felmentésektől a szentszéki perekig.
H.) Plébániák ügyei, plébánosok és kántorok szerződései, jogai, jövedelmei, tized ügyek, leltárak, búcsúk, templomépítés, patronatus, végrendeletek, valamint a szerzetesrendek ügyei.

Az új iratkezelési rend bevezetése után hamarosan megkettőzött betűjelet kaptak a különféle jegyzőkönyek és a bérmakönyvek. A "B, C és D" kútfők ilyetén bontására minden bizonnyal az érintett dokumentumok átlagos, fraktúr iratoktól eltérő formája, és ennek következtében eltérő tárolási igénye adhatott okot.
A fentiekben részletesen ismertetett ügyviteli rend elméleti alkalmazási lehetősége jó volt. Annak, hogy néhány évtized múltán mégis elvetették, részben a helytelen gyakorlati alkalmazás volt az oka (már a kezdet kezdetén rosszul állapították meg bizonyos kútfők és tételek tárgykörét, és nem mérték fel megfelelően azok várható forgalmát), másrészt az újabb váltást talán a személyi változások is elősegítették.
Kollonich László érsek (1787-1817) idején, 1790 és 1795 között folyamatosan tértek át egy sokkal egyszerűbb, immár harmadik iratkezelési rendszerre a hivatali ügyvitelben. Az új iratkezelés alkalmazásával először az érsek magániratainál találkozhatunk és csak néhány év eltelte után alkalmazták a hivatali iratok esetében. A legfontosabb változás, hogy eltűntek az általános kútfők és helyettük az évenként változó, egyedi kútfőket vezették be. A konkrét ügyek ezentúl minden évben egyetlen kútfőszámot kaptak, s az ügyhöz tartozó valamennyi irat ezt a számot viselte. A több éven át húzódó ügyek évente új kútfőszámot kaptak. Az eligazodást segédletek könnyítették, s az iratok felzetén ettől kezdve az irattári jelzet egy évszámból és egy arab kútfőszámból állt. Az 1800-as évek elején csupán annyi változás történt, hogy a felzeten az évszám mellett már a hónapokat is feltüntették, ennek bevezetésére minden bizonnyal az iratok egyre növekvő száma adhatott okot. A változó kútfőszámos irattári rend bevezetésekor a korábbi levéltári anyagot érintetlenül hagyták, hiszen annak rendelkezésre álló segédlete lehetővé tette kezelését, az iratok visszakeresését. Annak ellenére, hogy a változó kútfőszámok rendszere megfelelő segédletek vezetésével tökéletesen megfelelt volna a hivatali ügyvitel céljainak, mégis igen rövid ideig (az ismertetett ügyviteli rendszerek közül a legrövidebb ideig) volt használatban.

1815-ben ugyanis újra, immár negyedszerre változott az ügyvitel rendje, ez alkalommal azonban minden eddiginél jelentősebb lett a változás hatása. A "forradalmi" újítás lényege, hogy 1815-től kezdődően a szentszék előtt tárgyalt ügyeket egy-egy naptári éven belül folyamatosan számozták és jegyezték be a protokollumokba, s ezzel tulajdonképpen megkezdődött a jegyzőkönyvek iktatókönyvekké való átalakulásának hosszú folyamata. A korábbi időkben ülésenként újrakezdték a számozást, így a jegyzőkönyvekben lévő sorszámok és az iratokon lévő (fentebb ismertetett) jelzetek között nem volt semmi kapcsolat, a régebbi iratok visszakereséséhez külön segédleteket kellett készíteni. Egyedüli támpontot a felzet aljára írt dátum adhatott, ez ugyanis a szentszéki ülés időpontjára utalt, s ezt a dátumot az egész feudális korban a legtöbb iratra fel is jegyezték. 1815-től megkezdődött az iratok sorszámos iktatása. A kezdő irat és a rá adott válasz egy számot kapott. Az iratok elhelyezésében a változó alapszámos rendszert kezdték el használni, vagyis mindig az ügyre vonatkozó utolsó irathoz csatolták a korábbi iratokat, így az utolsó irat iktatószáma lett az alapszám.

A következő és egyben utolsó változás Haynald Lajos érsek (1867-1891) nevéhez fűződik, aki a sorszámos iktatást fejlesztette tovább. Az érsek 1868. május 7-én, Bécsben kelt levelében pontokba foglalta az általa helyesnek tartott iratkezelési rendet, s elrendelte annak bevezetését. Az említett pontokban az érsek kérte az iratok folyószámozását, az iktatószám alatt a tárgy feltüntetését, majd a tartalom rövid kifejtését. Az aktára a válasz fogalmazványát is rá kellett vezetni. Mi ebben az újdonság? - kérdezhetnénk joggal, hiszen az iratok folyószámozását már 1815-től, a tartalom rövid leírását pedig már a kezdetektől alkalmazták, sőt arra is volt példa, hogy a válasz fogalmazványát sem külön papírra, hanem az irat hátoldalára jegyezték fel. Ám egy pontban mégis érdemi változást tapasztalhatunk, és ez a tárgy feltüntetése (praesentatio). Korábban a tartalmi leírásban a fontosabb szavakat, mondatrészeket időnként aláhúzták, ezzel adva útmutatást a segédlet készítőjének, de csak az 1868-as rendelet után kezdték el a kulcsszavakat az iratok felzetére külön is feljegyezni. Ezt eleinte a kézenfekvő módon "odakívánkozó" személy- és helynevekkel tették meg és csak több évvel később, fokozatosan alakult ki az egyházkormányzati iratokra jellemző tematikus címszavak sora.
A kulcsszavak alkalmazásával befejeződött az ügyvitelben 1815 óta használatos iratkezelési rendszer fejlődése, és kialakult a jelenleg is használt címszavas iratkezelés. Az érsek 1868. augusztus 5-én újabb rendeletet hozott, melynek eredményeként az eddig együtt kezelt egyházmegyei, szentszéki és iskolai ügyek jegyzőkönyvei és iratai ezentúl egymástól függetlenül, külön folyószámozást nyertek. Döntés született arról is, hogy az érsek magániratait nem iktatják, hanem levelezőpartnerenként, alfabetikus rendben, külön kezelik őket. Haynald érseknek 1878. február 26-án újabb kérése volt: az egyházmegyei és iskolai jegyzőkönyveket lássák el mutatóval, s ezeket ne utólag, hanem az egyes ügyek sorrendjében, azonnal készítsék. Az érsek megfogalmazása szerint a protokollum "index nélkül annyit ér, mint az óra mutató nélkül". Végül a hivatali területen szokatlanul aktív főpásztor 1881. március 8-án írásban tett megjegyzéseket az iratkezelés hiányosságaira. Kérte, hogy ezentúl minden alkalommal tegyék ki az iktatószám mellé az évszámot, valamint nehezményezte, hogy a praesentatio, a tárgyszavak alkalmazása csak részben teljesült.

A tárgyszavak használatával szinte értelemszerűen alakult ki az érseki hivatal iratainak tagolódása: a plébániákra vonatkozó iratok rendező elve a helynév, a személyekre vonatkozóké a személynév, az egyházkormányzati iratoké a tárgy lett. Az így kialakuló állagok és sorozatok tulajdonképpen egy önmutató rendszert alkottak, hiszen a sorozatok anyaga a raktári elhelyezésben együtt maradt, s így a későbbi használat során a levéltárosok segédletek nélkül is könnyedén eligazodhattak. Ezt az iratkezelési rendszert valamennyi érseki iratképző szerv alkalmazta, sőt a régi iratok eszerinti átrendezésével a teljes levéltári anyagot tekintve érvényesítették, és a mai napig is használják.
A hivatal irattárában csak korlátozott mennyiségű anyagot tudtak tárolni. Amikor egy-egy címszó iratanyaga már nem fért el, régebbi iratait áttették a levéltárba. Az iratok mozgásáról nem készültek átadás-átvételi jegyzőkönyvek, hiszen az átadó (iktató) és az átvevő (levéltáros) személye sokszor ugyanaz volt. Ez a részleges, csak egy-egy sorozatot érintő iratátadási gyakorlat vált rendszeressé egészen napjainkig. 1998-ban mégis következetesen megtörtént az 1993 előtti hivatali iratok átadása a levéltár részére. Az iratsorozatok lezárását a Főegyházmegye 1993-ban történt jelentős területi változása indokolta.

(vissza a lap elejére)

3.) AZ IRATOK ELHELYEZÉSE

A 18. sz. első felében az iratok minden bizonnyal az érseki kastély konzisztóriumi termében, majd később a helynöki hivatal kialakulásával valószínűleg annak szobájában, a jegyző mellett kaphattak helyet. A következő állomás a Nagyszeminárium épülete volt a levéltár életében. Batthyány József érsek idején, 1765-ben került oda, s a költöztetést az érseki palota átépítése indokolhatta. Elképzelhető, hogy ideiglenesnek szánták ezt a megoldást, végül mégis fél évszázadon át maradtak itt az iratok. Sajnos nincsen pontos információnk arról, hogy a helynöki hivatalt és a levéltárat az újjáépült palotába mikor költöztették vissza. A megközelítő időmeghatározást viszont lehetővé teszi számunkra, hogy a konzisztóriumi tanácsülések termét, a levéltárat és a hivatalt a kastély nyugati, utolsóként felépült szárnyába tervezték. Az említett terveket Thalher József kamarai építész 1799-ben készítette, s az építkezés a 19. sz. első évtizedeiben zajlott.
A 19. század elején tehát az érseki palota nyugati szárnyának földszintjén alakították ki a konzisztóriumi tanácsülések termét és mellette a hivatal irodáját. A tanácsteremből egy külön levéltári helyiség is nyílt, melyet helyre épített, díszesen faragott fa polcozattal rendeztek be. Az önálló levéltári helyiség lehetővé tette a régi iratok elkülönítését, a "történeti levéltár" kialakítását.
Az új helyszín sajnos mégsem bizonyult praktikusnak a mindennapos használat során. A jegyző, aki a levéltárosi feladatokat is végezte, csak nagy kerülővel, a tanácstermen keresztül tudta megközelíteni a levéltárat, mivel a hivatalnak és a levéltárnak nem volt közvetlen összeköttetése. Az átjárás érdekében rövid időn belül átvágták a két szoba közti falat, majd a levéltári szoba tanácsterem felé eső bejáratát elfalazták. Mindezzel együtt a levéltár korábban épített polcozatát is átalakították. Ezután a hivatal és a levéltár helyiségei alkottak szerves egységet, s a tűzveszély miatt fokozottabb figyelmet igénylő két helyiség kovácsoltvas ajtót kapott bejáratára, és a levéltár rácsos ablakait vas spaletták is védték. A fenti átalakítások az 1820-as években történhettek.
A szaporodó iratok hamarosan szükségessé tették a levéltár terjeszkedését, s ez a helynöki hivatal felé volt lehetséges. A 19. sz. közepére valószínűleg megépült a hivatal helyiségének levéltári polcozata is. A teljes szobát Haynald érsek 1868-as hivatali átszervezésekor "nyerte el" a levéltár, miután a polgári kor igényeinek megfelelően kibővült, szakosodott hivataloknak új irodát (irodákat) kellett keresni, s ez az épület másik részén, a földszinti kápolna közelében valósult meg.
A 19. sz. végére az iratok elhelyezése így is újra gondot jelentett. Az eredeti levéltári polcozat a falak mentén futott, bővítéseként ez idő tájt helyeztek el a belső levéltári szoba közepén két polcállványt (columnát). Emellett a második emeleten is létrehoztak egy levéltári raktárt, amely a "kislevéltár" nevet kapta, s ahol elsősorban a perszonális iratokat tárolták.
A 20. század első felében a raktározási gondokat úgy próbálták megoldani, hogy a lezárt szentszéki perek iratait 10, a régi plébániai számadásokat 5 ládába tették és felhordták a padlásra. Az anyakönyvi másodpéldányok egyre növekvő száma ugyancsak gondot jelentett, ennek megoldására 1925-ben több terv is született. Felmerült, hogy az anyakönyveket a könyvtár első emeleti folyosóján fogják elhelyezni, végül a konzisztóriumi tanácsterem előtti előszobát hasznosították a célra. Ezt az előszobát az anyakönyvek méretéhez igazított fa polcozattal és tűzbiztos vasajtóval látták el.
1938 után, a háborús légitámadások lehetősége miatt elrendelték a padlások lomtalanítását. Sajnos az érseki palota padlásán tárolt iratok lehordását az uradalomból iderendelt (egyébként kerti munkára alkalmazott) lányok végezték, akik az iratokkal teli faládákat nem bírták el, ezért az iratokat csomónként, a ládákból kivéve hordták le. Még sajnálatosabb, hogy a pincében az iratokat a ládákba nem tették vissza, hanem a nedves földre, egy rakásra hordták össze. Az akták a háború évei során lassan penészedni kezdtek, a fűtő jelentős mennyiségű, rothadásnak indult iratot tüzelt el.
1941-ben Kalocsára került a Szabadkai Apostoli Adminisztratúra teljes irattára, benne a bácskai plébániák 1923 utáni anyakönyvei, melyek elhelyezése újabb gondot jelentett. A levéltár és a tanácsterem között, az ún. "sötét szoba" (egykor a környező szobák fűtését szolgáló, ablaktalan helyiség, amelyet a pincéből közelítettek meg) falát áttörték, és itt alakították ki az újabb anyakönyvi raktárat.
A háború vége felé a kastély konyhája alatti pincében egy új, szigetelt helyiséget alakítottak ki, ahol 1944 őszén az anyakönyveket helyezték biztonságba, így a tanácsterem előtti előszoba újra üresen állt. Ekkor rendelték el a pusztuló iratok felhordását az üres polcokra, hogy ott kiszáradjanak. (Az iratok 1951-ig száradtak, majd elvégezték a menthetetlenül károsodott akták selejtezését.) Mivel a száradó iratok elfoglalták az anyakönyvek korábbi helyét, 1947-ben az eddigi tanácsteremből alakították ki a következő levéltári szobát, és ott helyezték el a pincéből felhozott anyakönyveket. Ezzel a földszinti "nagylevéltár" tulajdonképpen elnyerte teljes kiterjedését, s az Érseki Levéltár fondcsoport iratai a rendezés után teljes egészében ezekben a földszinti szobákban kaptak helyet.

(vissza a lap elejére)

© Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, a honlapot készítette: Lakatos Andor
A lapon közölt szöveg szerzője Szabó Attila.