A következő megemlékező szöveg - Geszler Péter, Kalocsa-belvárosi káplán, érseki szertartó közreműködésével - 2011. május 19-én hangzott el a Kalocsai Érseki Kincstárban, ahol ezen a napon nyílt a Grősz József emlékére rendezett időszaki kiállítás.
Lakatos Andor:
60 éve történt… (1951. május 18-19.)
ELŐZMÉNYEK
Az egyházi iskolák államosítása, a kötelező hitoktatás eltörlése és Mindszenty bíboros elítélése után a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása rövidtávon nem hozta meg a kívánt eredményeket a kommunista vezetők számára. Sőt, a lakosság közt szétszórt, feloszlatott szerzetesség jelenléte bizonyos értelemben fokozottabbá vált: a szerzetesek megjelentek a gyárakban, a civil munkahelyeken, az átlagemberek lakókörnyezetében. Nem csoda, ha ezek után úgy érezték, újabb csapásra van szükség a „klerikális reakció” ellen. Ekkor érett meg a kommunista párt felső vezetésében a gondolat, hogy a katolikus egyház legyőzéséhez már nem elég a békepapság bevetése, határozottabb lépésekre van szükség.
A Magyar Dolgozók Pártjának Titkársága 1951. május 4-én tárgyalta az egyházpolitika módosításának bizalmas tervezetét. Ezen a napon határozták el az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) létrehozását, melynek kiterjedt hatáskörével a továbbiakban az egyházak működését szinte teljes egészében ellenőrzés alá vonták, és korlátozták. Ugyanezen a napon, május 4-én döntött a legfelsőbb pártvezetés egy újabb perről is, amely az előző évi megállapodás, a püspöki kartól 1950-ben kicsikart egyezmény fényében volt hivatott bizonyítani a püspökök hitszegését. Több személyről is szó esett lehetséges célpontként, de végül a leghatásosabbnak Grősz József letartóztatását ítélték. A kommunisták úgy látták, hogy a Grősz által vezetett püspöki kar az 1950-es megállapodás ellenére sem hajlandó a kívánt módon együttműködni. Kézenfekvőnek látszott, hogy a kalocsai érsek kiiktatása után, a kompromisszumokra inkább hajló egri érsek, Czapik Gyula kövesse őt a püspöki kar élén.
Már ekkor, május 4-én kitűzték a vádirat elkészítésének határidejét, sőt a tárgyalás időpontját is. Az alapvető koncepciós vonal napokon belül megfogalmazódott: „Mindszenty őrizetbe vétele után a szervezkedés irányítását Grősz érsek vette át...” S aztán néhány héten belül kialakult a koncepciós per teljes forgatókönyve-anyaga, ami nem volt kis teljesítmény, de természetesen korábban előkészített, félkész paneleket-szálakat is felhasználtak. A Grősz érsek és társai ellen folyó perben az érseken kívül még nyolc vádlott szerepelt, de a „Grősz-banda” ügyéből kiindulva azután mellékperek sora burjánzott: összességében több mint kétszáz elítélt adata ismert, s közülük 17 kivégzetten kívül 55 fő tíz éven felüli szabadságvesztést kapott. Nagyságrendjét tekintve tehát a kalocsai érsek pere és a hozzá holdudvarként kapcsolódó mellékperek együttese volt az egyik legnagyobb törvénysértés Magyarországon a 20. század második felében.
1951. MÁJUS 18. ÉJSZAKÁJA – Grősz érsek letartóztatása, Budapestre szállítása, kihallgatásának megkezdése
1951. május 18-án, az esti órákban tartóztatták le Grősz József érseket és vele együtt Gyetvai Péter irodaigazgatót, Sztrilich Károly érseki titkárt és Gombos Károly kanonokot. A letartóztatás céljából érkező, 47 fős fegyveres csapat mellett az akcióban személyesen részt vett Péter Gábor altábornagy, az ÁVH vezetője.
A koholt vádak közlését és Grősz érsek letartóztatását szervezett kampány előzte meg. Fiatal kommunisták tüntettek az érseket rágalmazó és gyalázó táblákkal az érseki palota előtt, és a sajtóban is támadó cikkek jelentek meg. Ezt követően rendelték el, hogy a rezidencia főkapuja mindig zárva legyen, oda csak papot vagy apácát engedjenek be. Az utasításnak eleget is tettek, mígnem 1951. május 18-án, már a kora délelőtti órákban, addig soha nem látott, civil ruhás emberekre lettek figyelmesek. A szürkület beálltával aztán az egyik, a kastélyban elszállásolt pap, akiről később derült ki kollaboráns mivolta, sétálni indult. A kapus ki is engedte, ám amikor a sötétség beálltával visszafele jött és csöngetett, már nem egyedül érkezett. (Júdás szerepét Várkonyi Imre szemináriumi tanár, később ordináriusként-káptalani helynökként Grősz érsek utóda vállalta.) Pillanatok alatt AVH-s nyomozók lepték el a házat, s az előkerülő irodaigazgatótól, Gyetvai Pétertől azt követelték, mutassa meg az érsek lakosztályát. Az igazgató arra hivatkozva, hogy ilyen késői órában már nem szokták zavarni az érseket, ezt megtagadta. Maga kitűnő jogász lévén megkérdezte, van-e írásos parancsuk, mire vezetőjük átadta a letartóztatási parancsot. Gyetvai megnézte, majd sorolni kezdte azokat a paragrafusokat, amelyek egy ilyen okmányt hivatalossá tesznek, és szóvá tette, hogy a letartóztatási parancsról hiányzik a sajátkezű aláírás. Erre az egyik jelen levő tiszt gyorsan odakanyarította, s kérte, hasonlítsa össze a gépelt névvel. Így derült ki Gyetvai számára, hogy maga Péter Gábor, az ÁVH parancsnoka is jelen van. Közben Grősz érsek, hallva a gyanús lármát, bezárkózott, ám a fürdőszoba ajtaját tolvajkulccsal kinyitották, s két másik munkatársával együtt elvezették, majd a házkutatás során egy sor dokumentumot, levelezést, köztük a kortörténeti jelentőségű naplóját is lefoglalták.
Május 19-én reggel a szokottnál is nagyobb csend honolt a Szentháromság téren. A rendőrök által elzárt kastélyból az ott lakó kisszeminaristák zászló segítségével, morzejelekkel adták tudtul a nagyszeminárium épületéből figyelő társaiknak, hogy be vannak zárva, és Grősz érseket elvitték…
Grősz érsek teljesen tisztában volt a koncepciós eljárás lényegével, hamarosan meg is fogalmazta, hogy nincs értelme az ellenkezésnek, mert az ítéletet és a büntetést úgysem a bíróság állapítja meg, hanem az ÁVH előre dönti el. Letartóztatása éjszakáján, egy-két ironikus megjegyzése után Péter Gábor megfenyegette, és azonnal megkezdődtek a kihallgatások, amelyek egyik fontos jellemzője volt, hogy gyakran éjjel, ill. éjjel-nappal folytak, a teljes kimerülésig fárasztva az érseket. Majd a hatékonyabb együttműködés érdekében néhány napra az ÁVH rettegett pincéjébe került, egy nyirkos cellába, melynek egyetlen bútorzata egy fapriccs volt. Takarót és élelmet nem kapott, és a cigarettát is megvonták tőle, amitől nagyon szenvedett, mivel erős dohányos volt. Az említett eljárás végül elég volt együttműködésének kicsikarásához, így fizikai bántalmazásra már nem volt szükség, azt talán tudatosan is kerülték az ő esetében (a tárgyalás kitűzött időpontja közel volt, s a látszatra sokat adtak, nem lehetett kockáztatni). A továbbiakban már csak a nikotinszenvedélyét használták ki, ill. lélektani eszközökkel, fenyegetéssel és ígéretekkel éltek. Az érsek beismerte bűnösségét, hajlandó volt közreműködni vallomásának csiszolásában és előadásában, de mindig arra törekedett, hogy megnyilatkozásaival másokat ne hozzon kellemetlen helyzetbe. Egy hónap múltán, a tárgyalás közeledtével a fogva tartók egyre kedvesebbé váltak, hiszen a közelgő „előadáson” múlott minden, erre kellett minden résztvevőt tökéletesen felkészíteni, és fontos volt, hogy ott senki se okozzon csalódást a begyakorolt vallomások esetleges módosításával-visszavonásával. Péter Gábor ekkor már barátságos volt, az ellátás is sokat javult, s Grősz érsek javuló kedélyéről a „foglalkozásokon” túl a beépített fogdaügynök cellatárstól is részletesen informálódhattak.
Az érseket végül 1951. június 28-án 15 év börtönbüntetésre ítélték. A per főtárgyalásának másnapján egyébként házi őrizetbe vették Hamvas Endre csanádi, Badalik Bertalan veszprémi, Pétery József váci és Shvoy Lajos székesfehérvári püspököket, és békepapok helynöki- és irodaigazgatói kinevezésére kényszerítették őket. Senki sem érezhette magát biztonságban, Hamvas Endrével pl. olyan saját „bűnösségét” beismerő levelet írattak (a miniszterelnöknek címezve), amely alapján bármikor vádat emelhettek volna ellene.
Az egyházmegyei központokat megszállták az újonnan létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal képviselői, az ún. „bajszos püspökök”, akik lényegében rátelepedtek az egyházkormányzati tevékenységre a következő években. Ellenőrizték a püspökségek levelezését, jóváhagyásuk és tudtuk nélkül szinte lehetetlen volt intézkedni.
1952-ben megszűnt a Nagyszeminárium Kalocsán, s ezzel több mint két évszázad után megszakadt a papképzés hagyománya az egyházmegye területén.