Gondolatok a levéltárból - A Magyar Kultúra Napjára
Dr. Lakatos Andor levéltárvezető (KFL) alábbiakban közölt ünnepi beszéde a Tomori Pál Főiskola újévi pohárköszöntő rendezvényén hangzott el Kalocsán, 2012. január 20-án.
Excellenciás-Főtisztelendő Érsek Úr, Tisztelt Rektor Asszony, Tisztelt Alpolgármester Úr és Alelnök Úr, Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Honfitársaim!
Ma már szokatlanul hangzik, és valószínűleg furcsának érezzük a „Honfitárs” megszólítást – ez is egy jele annak, hogy nemcsak az évek számát tekintve kerültünk távol a Himnusz korszakától, a 19. század gondolkodásmódjától a nemzet fogalmát-szerepét tekintve. Úgy vélem, a Magyar Kultúra Napja alkalom arra, hogy a hasonló fogalmakat, régi szép kifejezéseinket ízlelgessük.
Mai találkozásunk meghívóján az újévi pohárköszöntő kifejezés is szerepel, s az óév végéhez, Szilveszter napjához a keresztény hagyomány a hálaadást köti. A Himnusz kezdősorához hasonlóan, Isten nevével kell kezdenünk gondolatmenetünket, hálát adva áldásaiért. A hála érzéséhez szorosan kapcsolódik a köszönet, mely a Magyar Kultúra Napja alkalmából is aktuális: ehhez a naphoz köthető számos díj átadása, mely kultúránk művelésével, pedagógiai- és oktató munkával kapcsolatos. Itt a Tomori Pál Főiskolán a köszönet kifejezésére különösen jó alkalmat ad az óév utolsó hónapjának egyik híre: a HVG érettségi-felvételi különszámában, a hazai gazdasági egyetemek és főiskolák rangsorolásának részeként az oktatók kiválóságát tekintve a Tomori Pál Főiskola az előkelő második helyet nyerte el. Ezúton is gratulálok mindazoknak, akik ezt az elismerést munkájukkal megalapozták-kiérdemelték!
Két éve ezen a napon, ugyanebben a teremben Kalocsa, az érseki város kulturális örökségéről kellett áttekintést adnom a Szülőföld Akadémia programsorozat első előadásaként. Jó volt látni, hogy a megjelent érdeklődők másfél óra múltán „gazdagnak” érezték magukat, de még nagyobb öröm volt számomra, hogy a terem zsúfolásig telt. A szervezőket is meglepte, hogy a város lakosságát ilyen szép számban megmozgatta a helytörténeti érdeklődés, s a programsorozat a későbbiekben tágasabb helyszínen, a város színháztermében folytatódott.
A magyar kultúra gazdagságáról, benne Kalocsa kiemelt szerepéről ebben a körben nem szükséges részletesen szólni, az itt megjelentek éppen ezen kincsek átadásán-továbbításán fáradoznak. Számunkra is fontos kérdés azonban, hogy milyen ezeknek a kincseknek a fogadtatása, életben maradnak-e hagyományaink, megőrizzük-e, gyarapítjuk-e kulturális értékeinket? Az imént pozitív visszajelzéseket-példákat említettem, mind a HVG rangsor, mind a kalocsai Szülőföld Akadémia esetében. De ha tárgyilagos kívánok lenni, szóvá kell tennem, hogy a Magyar Kultúra Napjának szónokai gyakran fogalmaznak meg kétségeket, gyakran minősítik válságosnak helyzetünket az említett életben maradás terén.
Fájóan teszik szóvá kultúránk színvonalának romlását, hogy korunk átlagembere megelégszik a sekélyessel, hogy messze kerültünk Bartók és Kodály zenei igényességétől, népzenénk tiszta hangzásától, vagy éppen Arany magyar nyelvétől. Vészesen csökken a kulturális értékeinkkel, régi hagyományainkkal kapcsolatos ismeretanyag és ezzel együtt az igények szintje. Hosszan lehetne sorolni a szomorú jelenségeket, statisztikai adatokat. De mielőtt átengednénk magunkat a bénító búsulásnak, nem árt tudatosítanunk, hogy minden kornak, így a Himnusz és a Szózat korának is megvoltak a maga „válságjelenségei”, akkor is komoly nehézségekkel kellett megküzdeni, talán elég a magyar nép analfabéta tömegeire utalni, melyen érdemben csak tanítók nemzedékeinek kemény munkája tudott változtatni, Eötvös népiskolai törvényeit követően. A nehézségektől, az előttünk álló feladatoktól önmagában még nem kell megijednünk. Szervezetünk egészségét immunrendszerünk szempontjából úgy is megfogalmazhatjuk, mint legyőzött betegségek sorozatát. A túlélt válság akár meg is erősíthet bennünket. Tudomásom szerint vannak olyan nyelvek, ahol a válság szónak nem is ijesztően negatív a jelentéstartalma, hanem benne látják-érzik a megújulás esélyét-lehetőségét.
Értékeink maradandóak, még akkor is, ha vastagon lepi be őket a por, s az emberek ezzel kapcsolatos befogadókészsége-vágya is örök szívük-lelkük mélyén, mi hát akkor a baj, miért vannak nehéz érzéseim a Magyar Kultúra Napján, 2012-ben? Ami engem aggodalommal tölt el, az a közösségek gyengülése szinte minden téren. Nemzeti tudatunk helyi közösségek sokaságára épül, anélkül elvont, egyre nehezebben értelmezhető, üres fogalommá válik. Kultúránk, hagyományaink, szellemi értékeink átadásának alapvető feltétele a közösség, ami nyitottságot, érdeklődést feltételez mások felé. Az élő kultúra alapfeltétele az emberek közötti kapcsolat, az élmény, amikor két ember között „talál a szó” ahogy a székelyek mondják. Egyszerű, ám mégis gyönyörű kifejezése annak, hogy egy üzenet célba találhat: megértést eredményezhet, sőt megérinthet bennünket. Ez a reláció nem jöhet létre a 20. század végét jellemző önboldogító, bezáruló világunkban. Önmegvalósítanunk valójában csak közösségben lehetséges. Ezt érdemes legalább gondolatban, játékosan odabiggyesztenünk korunk divatos jelmondatai mellé: szeretnéd megvalósítani önmagad? Keress közösséget!
Immár több mint húsz éve emlékezünk meg a Magyar Kultúra Napjáról, s hogyan változtunk a közösségek szintjén ez idő alatt? Ahogy én látom: húsz éve a kisgyermeküket sétáltató szülők között még barátságok szövődtek, ma már csak óvatosan váltunk egy két szót, bizalmatlanok vagyunk, gyorsan elsietünk. Húsz éve a buszon-vonaton még beszélgettek egymással az utasok, ma már némán, kis hangszórókkal bedugott füllel ülnek, ha valaki megszólítja a mellette ülőt, szinte zaklatásnak érzik. Húsz éve még átjártak egymáshoz a szomszédok, ma már sokszor egymás nevét sem tudják. Húsz éve még nyitva álltak falvainkban a házak-kertek kapui, ma zárak-kutyák sokaságával védekeznek az emberek, és alapvető tudnivaló-szabály, hogy idegent nem szabad beengedni. Húsz éve még sokan szurkoltak-izgultak együtt a lelátókon egy-egy helyi sportesemény alkalmával, ma foghíjasak-üresek a sorok, és odahaza televíziós sportadások távoli eseményeit nézik. Húsz éve még együtt "lógtak" a diákok suli után, ma sietnek haza a monitor elé, és facebook-on „bökdösik” egymást. Azt hiszik, sok barátjuk van, pedig csalóka dolog így a távolból „szeretni”, pontosabban „lájkolni” anélkül, hogy megtanulnánk másokat testközelben elviselni, egymásért erőfeszítéseket tenni. A felnőtt, kereső korosztálynak nincs ideje barátságokat ápolni, közösségben szórakozni, ki-ki a maga dolgával, elsősorban megélhetésével törődik.
Említhetnék persze pozitív példákat is: néhány új civil szervezetet, vallási közösségeket, ötletes kezdeményezéseket akár a saját baráti körömből is, de úgy gondolom, néhány oázis lététől még nem lehet nem észre venni a sivatagosodást.
Ha nem sikerül mindennapjainkban elmozdulnunk a közösségi lét irányába, úgy nemzeti kultúránk válsága elkerülhetetlenül mélyülni fog. Pénz, szervezés, anyagi eszközök itt önmagukban nem érhetnek el sikert. A közösség viszont összefogást eredményez, az összefogás pedig csodákra képes. Időnként pénz és anyagi eszközök hiányában is.
Hosszú út áll előttünk, az előrelépés itt magatartásformánk tudatos alakítását kívánja meg, mindennapos reflexiót feltételez. Ahogy reggel felvesszük a ruhánk, fel kell tennünk magunknak a kérdést, mit tudok tenni ma másokért, a közösség érdekében? Nem árt, ha este ugyanezt a kérdést múlt időben is feltesszük. Készséggé kell válnia, hogy ebben lassan, fokról-fokra előre lépjünk. Időnként pedig az elejéről kell kezdenünk, ezt is el kell tudni viselnünk.
Elnézést kérek a szubjektív kitérőért, visszatérve a kulturális intézmények világához, a közösségalkotás, a közösségek építése mint érték ott is fontos szempont lehet, és ott is működhet. Levéltárvezetőként engem is foglalkoztatott ez a kérdés, hogyan lehet régi iratok mellől, az emberek számára „félreeső” helyen közösséggel foglalkozni? Ott vannak például a családkutatók életünkben, akik a levéltárak világában viszonylag tömeges, ám kevésbé képzett, nem hivatásos kutatói csoportot jelentenek, és nagyobb számban kb. húsz éve jelentek meg. A levéltáros elit gyakran zavaró, nemkívánatos jelenségként értelmezte őket, voltak, akik gúnyosan pelenkázásnak mondták a velük kapcsolatos bajlódást-munkát. De ezek az emberek érintve érzeték magukat, amikor a régi iratokban családjuk múltjának forrásaira leltek, és makacsul kitartottak, tovább kerestek. Egymás munkáját gyakran önfeláldozó módon segítették. Nem kellett mást tennünk, mint észrevenni az ebben rejlő motivációt-értéket, és melléjük állni. Megkérdeztük őket, miben segíthetnénk. Amint elkészült közös tervünk, nem piaci árajánlatot és költségvetési támogatást kértünk, hanem elgondolkodtunk, összefogással hogyan tudnánk mindezt megvalósítani. Az eredmény 555 ezer interneten kutatható digitális képfelvétel, egy év alatt több mint 8.300 kutatási eset, 1,7 millió böngészett kép, sok-sok elégedett köszönőlevél… Az anyakönyvi és helytörténeti források feltárását-digitalizálását célzó projektünk a Communio (lat. közösség) elnevezést kapta, és harmadik éve működőképes-eredményes. Magyarország első nagyszabású levéltári internetes kutatói szolgáltatása Kalocsán, sokmillió forintos pénzmozgás nélkül, elsősorban helyi összefogásra építve valósult meg. Engem ez a történet reménységgel tölt el, és végezetül ezt a reményt szeretném megosztani-továbbadni minden jelenlévőnek.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!
Kalocsa, 2012. január 20.
Lakatos Andor