A következőkben közölt megemlékező szöveg Kálmán Peregrin OFM: Dokumentumok Grősz József kalocsai érsek hagyatékából 1956-1957 című kötetének bemutatójára készült, melyre Budapesten, a Sapientia Hittudományi Főskolán került sor 2011. május 18-án.
Lakatos Andor:
GRŐSZ ÉRSEK A KALOCSAI EMLÉKEZET TÜKRÉBEN
Kalocsáról érkeztem, s azt a feladatot kaptam, hogy egy budapesti könyvbemutatón elsősorban kalocsaiként szóljak, felidézve Grősz érsek alakját a helyi emlékezet tükrében. A „hely szellemét” figyelembe véve, „családi körben” emlékezni valakire valóban jogos és természetes, s ez szükségszerűen más aspektust jelent, más eredményekhez vezethet, mint az országos ügyek vizsgálata.
Közel húsz éve dolgozom levéltárosként Kalocsán, az érsekek iratainak és tárgyainak közelségében. Személyes emlékeim – életkoromnál fogva – Grősz érsekről nincsenek, de jó néhányan (papok, kutatók, kalocsai hívek) mondták el nekem élményeiket, melyekből igyekszem az ünnepi alkalomhoz illő csokrot formázni a következő percekben.
Elöljáróban el kell mondanom, hogy Grősz érsek emléke Kalocsán elsősorban az idős generációk emlékezetében él, és a maihoz hasonló alkalmakra, megjelenő kötetekre, megemlékezésekre, kiállításokra stb. van szükség ahhoz, hogy neve az ifjabb generációkhoz is eljuthasson. 2011-ben a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye Grősz József emlékévet ünnepel, megemlékezve a főpap pappá szentelésének 100., letartóztatásának 60., szabadulásának 55. és halálának 50. évfordulójáról. Az emlékezés részeként a Kalocsai Érseki Kincstárban holnap (2011. május 19-én) Grősz emlék-kiállítás nyílik, mely október végéig látogatható.
Grősz érsek - a város védelmezője
Grősz József 2000-ben, Kalocsa sétáló utcáján állított szobra névtáblájára a következőket vésték: a város védelmezője. A tábla jól jelzi számunkra, hogy az ezredfordulón a kalocsai köztudatban ez volt az érsek leginkább élő, legemlékezetesebb szerepe. Az idősebb generációból sokan úgy tudják, hogy1944 októberének végén az érsek a szovjet katonákat a város határában, kenyérrel és sóval várta. Ennek írásos nyomát azonban sem gondosan vezetett naplójában, sem más dokumentumokban nem találtuk. Ennek ellenére a történet mondandója-tanulsága igaz. Kétségtelen ugyanis, hogy Grősz érsek többszöri hatósági felszólítás ellenére is székhelyén, Kalocsán maradt, és nem volt hajlandó elmenekülni, híveit magukra hagyni. Az érkező orosz csapatok parancsnokával és tisztjeivel jó kapcsolatokat épített ki, azonnal megvendégelte, asztalához hívta őket, az érseki uradalom közreműködésével segédkezett a katonák élelmezésében, és ő lett az a személy, aki szóvá tehette a túlkapásokat, panaszt tehetett a garázdálkodások esetén, és védelme alá helyezhetett menekülő személyeket. Így lett valóban a lakosság legfőbb védelmezője azokban az időkben – érdekes, hogy nem sokkal később, 1946-ban naplójában egy alkalommal úgy emlékszik vissza, hogy az orosz megszállás ideje kiszámíthatóbb-könnyebb volt számára, mint a magyar politikai rendőrség zaklatásai. Kalocsa népe pedig – vallási hovatartozástól függetlenül – hálás volt a háborús időkben tanúsított helytállásért.
Grősz érsek – a szerethető főpásztor
A mosolygós, közvetlen Grősz az ízig-vérig arisztokrata gróf Zichy Gyula érsek évtizedei után érkezett Kalocsára, aki még hintóval hajtatott át kastélyából a szomszédos székesegyházba. Grősz gyalog járta a várost, beült a templomok hátsó soraiba a litániákon, szóba állt az utcán az emberekkel, a gyerekeknek fűzfasípot faragott a Vajas partján (ebben kifejezetten ügyes volt, egy alkalommal emiatt késett el az iskolanővérektől, akik már aggódni kezdtek érte). Az akkori gyermekek közül néhányan ma is őriznek Grősz érsektől származó fűzfasípot.
A gyermekek iránti figyelméről sokat elárul a következő történet: 1956. május 19-én, a börtönévek utáni visszatérésekor valóságos népünnepély volt Kalocsán. Soha nem látott tömeg és tapsvihar fogadta a székesegyházban, s ő ebben az ünnepi pillanatban, kifelé menet a kapunál megállt, megsimogatta egy kisfiú arcát, nevén szólította, és megjegyezte, mekkorát nőtt, mióta nem látta. Életre szóló élmény lett a gyerek számára… A visszaemlékezők részéről egyébként tipikus, visszatérő elem ez a néven szólítás, amin általában meglepődtek, mivel nem gondolták, hogy az érsek egy-két találkozás után megjegyezte a nevüket.
A játékos lelkületet Grősz érsek egész életén át megőrizte, szeretett játszani, szívesen kártyázott, és ezen a módon állítólag még börtönőreivel is kontaktust tudott teremteni…
Nem volt távolságtartó, alkalmat talált arra, hogy kimutassa szeretetének jeleit, s alkalmat adott rá, hogy őt is szeressék. Halála után az egyházmegyei körlevélben egy alkalommal megjegyezték, hogy Grősz érsek sírján mindig frissek a szeretet virágai, mert „láthatatlan kezek” folyamatosan gondoskodnak róla.
Grősz érsek – a papság atyja
Grősz érsek 1956-os szabadulásával tulajdonképpen nehéz helyzetbe került. Minden bizonnyal tudatos döntés volt a részéről, pedig a mérleg állása még így az utókor szempontjából sem egyértelmű. Egyik serpenyőben a börtön, a másikban a jelenlét a hétköznapok világában, mely korántsem egyenlő a szabadsággal. A börtönben erkölcsileg, a felelősséget tekintve viszonylag egyszerű volt a helyzet, elítéltként nem nagyon lehetett hibázni. Grősz érsek odabent áldozat volt, még akkor is, ha időnként aggódott amiatt, hogy mit hisznek el hívei a koncepciós per képtelen meséiből. 1956 után, odakint az érseket a külsőségeket tekintve kényelmesebb élet, de nehéz döntések sora várta, mindennapos felelősség a modus vivendi formálása terén.
A békepapság, a politikai konspiráció elleni védőszer ebben a helyzetben a személyes, közvetlen szeretetkapcsolat építése lett papjai irányában.
Szerencsés módon lehetővé tették ezt az egyházmegye kis méretei, a papság létszáma ui. más egyházmegyékhez viszonyítva szerény volt. Grősz érsek így személyesen részt vehetett az ún. koronákon, papi találkozókon, jelenlétével-tekintélyével képes volt irányítani a beszélgetéseket, melyek így a politika helyett lelkipásztori síkon maradtak. Évente két alkalommal rendezett bentlakásos lelkigyakorlatokat az érseki palotában. Rendszeresen megjelent papjai életében, így vált az idős főpap és papsága viszonya fokozatosan atyaivá, a korábban jellemző hivatali-intézményes kapcsolat helyett. Grősz érseket papjai nemcsak tisztelték, szerették is. Erre a korszakra az idős papok a következő szófordulatokkal emlékeznek vissza: „egységben voltunk”, „nem tudtak minket megosztani”, „a békepapság felületes jelenség maradt”.
Cor pro corde – Szívet szívért. Így szólt Grősz érsek fiatalon választott jelmondata, melyet talán a Jézus Szíve tisztelet ihletett, s amely élete során egyre mélyebb értelmet nyert. Személyiségének született adottságai mellett minden bizonnyal az átélt megpróbáltatások is hozzájárultak, hogy egyre inkább tudjon teljes szívvel jelen lenni környezete, a vele együtt lévők életében. A szívével is látott, s ez általában megszólította és válaszadásra késztette a körülötte élőket.