A káptalan teendői közé tartozott a kegyes alapítványok pénztárának kezelése is. Ezek az alapok általában egyházi, tanügyi és jótékonysági célokat szolgáltak. Kamataikból az említett célokra közvetlen támogatást fizettek, de időnként tőkéjüket is hasznosították kedvezményes kölcsönök formájában.
Az első hasonló célokra mozgósítható tőke a káptalan közös pénztára, az ún. Cassa Nemonis volt. Már az 1748-as statutumok elrendelték, hogy az újonnan kinevezett kanonokok első félévi fizetésüket (később öt éven át évi 100 forintot) a közös pénztárba fizessék. Ide folyt be az üresedésben lévő stallumok jövedelme is. A XIX. század elején helytartótanácsi előírásra született meg az új egyházmegyei alap - később egyházmegyei kispénztár -, melynek célja a szegény plébánosok segélyezése és templomok javítása volt. Az egyházmegyei nagypénztár a végrendelet nélkül elhalt Kollonich László érsek hagyatékából keletkezett. Az egyházmegyei pénztárakat az őrkanonokra bízták, majd a későbbi alapítványoknak is megpróbáltak illetékes gazdát találni, így pl. a kór- és aggház pénztárát a kalocsai plébános, a Katona István tanulmányi alapot a szeminárium spirituálisa kezelte. 1859-ben történt intézkedés az alapok és pénztárak közös kezelésére. Kunszt József érsek ekkor a káptalannal közösen úgy döntött, hogy az egyházmegyei alapokat - egy-két kivétellel - ezentúl egy a káptalan által választott alapítványkezelő kanonok gondozza 600 forintos évi tiszteletdíj fejében. Munkájában a káptalani ügyvéd segítette, aki ezért külön fizetést kapott.
A sokasodó alapítványi teendők 1867-re indokolttá tették a Főkáptalani Alapítványkezelő Hivatal felállítását. Az új hivatal a Nagyszeminárium épületében kapott végleges helyet. Könyvelését, működését egyre szigorúbban szabályozták, ennek következtében az 1900-as évek elején már az alapítványkezelő kanonokon és a káptalani ügyvéden túl pénztáros, főkönyvelő, könyvelő gyakornok és hivatalszolga alkalmazása is szükségessé vált. Az alapítványok tőkéit ekkor már összesítve kezelték.
Az első világháborút követő infláció nagy gondokat okozott. 1923-ban érseki határozatra megalakult az Egyházmegyei Takarékpénztár Részvénytársaság, melynek egyik fő részvényese lett a Főkáptalani Alapítványkezelő Hivatal. A tárgyalások eredményeképpen a hivatal nemcsak tőkéjét adta át, hanem minden funkcióját is, s így lényegében fölöslegessé vált, majd hamarosan meg is szűnt. A káptalan pedig elveszítette befolyását az alapítványok kezelésére, hiszen bármiféle törekvése ezentúl csupán közvetve, a takarékpénztár igazgatóságán keresztül valósulhatott meg.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges