Gazdálkodás

A káptalan alapításának ismertetése során már láthattuk, milyen anyagi nehézségeket okozott a testület meghatározott összegű érseki fizetésének biztosítása. A pénz értéktelenedése miatt a káptalan hamarosan jövedelmeinek kiegészítésére szorult, s ebben csak az érsekek személyes jóindulatára hagyatkozhatott. Ez a segítség pedig minden jószándék mellett is ideiglenes és esetleges volt. Hasonlóan ideiglenes megoldásnak bizonyult néhány évtized múlva a kanonokok jövedelmének Mária Terézia és Patachich Ádám nevéhez fűződő, 1776-os emelése is. Az anyagi problémák hosszú távú rendezését csak a birtokadomány jelenthette volna a káptalan számára, amint azt még az alapítás előtt III. Károly király is megjegyezte, de az érsekek azóta sem szívesen hajlottak birtokaik megosztására.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején egyébként is általánosak voltak az anyagi nehézségek. A francia háborúk idején lehetetlen volt az udvar kéréseit visszautasítani, s az egyházi jövedelmeket is kénytelenek voltak hadi célokra ajánlani. Az uralkodó szívesen tartotta üresen a főpapi székeket és egyházi javadalmakat, ily módon is biztosítva a bevételeket a kincstár számára. Mindezt csak tetézte az 1811-es nagy devalváció, mely után az általános elszegényedés csak az 1820-as években enyhült.

Kollonich László kalocsai érsek halála után az udvar a széküresedés idejét (1817-1822) használta föl a végleges rendezés tervének elkészítésére. A kamara ekkor gondosan fölmérte és fölbecsülte az érseki birtokot, s Klobusiczky Péter érseket (1822-1843) már kinevezésekor kész helyzet elé állították azzal, hogy szigorúan előírták számára a káptalan dotációját. Az előkészületek még így is tíz éven át tartottak, s a helytartótanács csak 1832 nyarán adott ki rendeletet az érsekség regulációját és a káptalani birtok kihasítását illetően.
A helytartótanács a káptalant 1832. szeptember 8-án, Budán kelt levelével értesítette a rendezés módjáról. Eszerint a káptalan részére kihasították az érseki birtokból Kecel, Császártöltés, Dusnok, Lak (Géderlak), Uszód, Szentbenedek községeket, úgyszintén Ökördi, Ács, Csala, Orosz, Banyasziget pusztákat és az imsósi erdőt. Ezen kívül Kiskőrös, Akasztó, Tétlen, Ordas és Mikla tizedeit is megkapta a testület. Mindezek éves jövedelme 24.967 forint és 47 7/8 krajcárt tett ki egyezményes fémpénzben. A káptalani segédszemélyzet - pl. hitszónok, praebendatusok, káptalani jegyző - részének levonása után 21 ezer forint haszon maradt, melyből a királyi kincstárt 10 %-os erődítményi hozzájárulás illette. Ezen a 2.100 forintos hozzájáruláson kívül viszont a vallásalapba semmit sem kellett fizetniük. A birtok fennmaradó jövedelmét a kilenc kanonok (a tizedik a kalocsai plébánia jövedelméből élt) a régi arányok szerint osztotta szét, azaz továbbra is Mária Terézia 1776-os javadalmazását vették figyelembe az elosztási arányok - az ún. kulcs - meghatározásánál. A levél második pontja előírta, hogy az érsek Kalocsán, arra alkalmas helyen húsz hold földet engedjen át a káptalannak kertek és magtárak céljára. Ezenkívül a káptalani jegyző részére házat és telket is adományozott, s neki csakúgy, mint a kilenc kanonoknak 2-2 tehén részére legeltetési jogot biztosított. A plébános-kanonok a község legelőjét használhatta. A harmadik pont gondosan leírta a földbirtok átvételekor a kamarától felvehető gazdasági felszerelést, az ún. fundus instructust. Ez mintegy 300 pozsonyi mérő szemesterményből, 400 veder borból (400 urnis vini), 100 szarvasmarhából és 500 juhból, 10 öl szénából, tavaszi és őszi szalmából állt. A rendelet a birtok adományozását visszamenőleg a királyi döntés napjától, azaz 1832. január 19-től érvényesnek mondta.

A birtokot formálisan 1832 decemberében adták át. Az érsekség tehát ekkortól fogva a tényleges átadásig - amelyre a szükséges gazdasági felszerelés beszerzése miatt csak mintegy két év múlva került sor - bérleti díjat fizetett a káptalannak. Az adományozás lezárásaként XVI. Gergely pápa 1834. június 4-én kelt brévéjében jóváhagyta a káptalan javadalmazását.
Hat község és néhány puszta birtokában kezdte meg gazdálkodását 1834-ben a káptalan, s a birtokok ügyeinek igazgatására ekkortól kezdve külön gazdasági üléseket is tartott. A birtok jobbágyfelszabadítás előtti állapotáról Fényes Elek adatait idézve a főkáptalani falvakban 16.442 magyar hold volt az úrbéres szántók területe, 5.897 magyarhold volt a réteké. A falvak határában a káptalan saját kezelésű területekkel általában nem rendelkezett, annál jelentősebbek voltak e szempontból a szántóterülettel is rendelkező puszták, így pl. Ács, Csala, és Ökördi puszták, amelyek összesen 12.860 magyarholdat jelentettek a káptalan számára.

Az 1850-1860-as években az érseki birtokokkal együtt került sor a tagosításokra, az úrbéri szerződések megkötésére, valamint a szükséges birtokcserék, közigazgatási változtatások elvégzésére. A rossz infrastruktúra miatt csak megkésve, ekkoriban kezdett érződni a piac ösztönző hatása ezen a vidéken. A gabona-konjunktúra következtében igyekeztek a birtokosok minél intenzívebb gazdálkodást folytatni, szántóterületüket növelni, de a szállítás nehézségei miatt a pusztai állattartás még így is sokáig előnyben maradt. Ezt igazolják pl. az állam által előírt kateszteri fölmérés eredményei is 1885-ben. A káptalan birtokainak legnagyobb része, mintegy 28 %-a legelő volt ebben az időben. Második helyen az erdő állt 23 %-kal, majd ezt követte a szántó terület 22 %-kal. A nádassal, réttel és művelés alá nem eső területtel együtt a teljes birtok ekkor mintegy 25 ezer kateszteri holdat tett ki. A változásokat jól jelzi azonban, hogy tíz év elteltével, azaz a XIX. század végén már a szántó alkotta a birtok legnagyobb részét, 30 %-át. A legelők aránya ekkor 26%, az erdőké 22 % volt. E változásokban döntő szerepet játszottak a vízszabályozási munkálatok: egyrészt a Duna szabályozása, a dunamenti részek ármentesítése, másrészt a lecsapolási, vízelvezetési munkák. A vízszabályozással sikerült újabb területeket szántóként művelés alá vonni, de ezek a munkálatok ugyanakkor általános kiszáradást, s így szerkezeti változást is okoztak a gazdaság más területén. Így pl. a káptalani erdők tölgyesei, fűzei száradásnak indultak, s ekkor váltotta fel őket a homoki akác és nyár.

A XX. században a saját művelésű káptalani birtokokon túl egyre fontosabb szerepe lett a különböző bérleteknek a gazdálkodásban. Különösen a majorsági központoktól távolabb eső területeket adta szívesen bérbe a káptalan, ezzel is csökkentve a birtokkal járó szervezési gondokat. Továbbra is elmaradt a birtokok modernizálása, hiszen ehhez nagyobb tőkére, esetleg komolyabb hitelek felvételére lett volna szükség. Ha a káptalan tagjai hajlottak is bizonyos esetekben a hitel felvételére, azt az egyházi nagybirtokok gazdálkodását ellenőrző állami szervek nem támogatták. Az egyházi nagybirtokokkal kapcsolatban országszerte jelentős volt az eladósodástól való félelem. Ez alól talán csak egy-két sikeresen működő szerzetes mintagazdaság volt a kivétel.

A káptalan anyagi ügyeinek felelőse a dékán kanonok volt. Tisztsége nem stallumhoz kötődött, hanem személyre szólt. A káptalan birtokadományával kapcsolatosan már 1833-ban elkészült számára munkakörének leírása (Instructio pro Decano), mely lényegében később is alig változott. Az utasítás szerint a dékán a káptalan uradalmának legfőbb kormányzója és igazgatója. Hetente gazdatiszti tanácskozást tart, melyen a birtok körüli teendőket áttekintik, meghatározzák. Szükség esetén a helyszínen is figyelemmel követi a gazdálkodást. A tisztek naplóit, jegyzőkönyveit megvizsgálja, hasonlóan az uradalmi pénztárt is ellenőrzi, s annak pontos kimutatását évente a káptalan elé terjeszti. Felügyeli és megintheti az uradalmi tiszteket, szükség esetén a káptalan gazdasági ülésén elbocsátásukat is indítványozhatja. Adásvételi és haszonbérleti szerződésekbe a káptalan előzetes engedélye nélkül nem bocsátkozhat, hasonlóképpen az uradalmi tisztek fölvételét vagy elbocsátását is előzetesen a káptalani ülés elé terjeszti. Egy személyben dönthet viszont az uradalmi szolgák és cselédek alkalmazásáról, rendszerint a gazdatisztek meghallgatásával.
A dékán osztotta el a káptalan jövedelmét a kanonokok között a már említett kulcs szerint - a Mária Terézia nevéhez fűződő javadalmazás arányainak megfelelően. Felelősséggel az egész testületnek tartozott, az egyes kanonokoknak nem. Bármely kanonok tehetett azonban indítványt a birtokkal kapcsolatos ügyekben a káptalan gazdasági ülésének keretein belül. Munkájáért fizetést is kapott, először 100 forintot, majd 1864-ben évi 200 forintot említenek. Ekkoriban már havi kimutatást és beszámolót kért a káptalan az uradalom állásáról.
A dékán kanonok első számú munkatársa a főkáptalani uradalmi tiszttartó volt. Számára is készült hasonló utasítás a teendőit illetően. Közvetlenül a dékántól függött, természetesen részt vett a heti gazdatiszti üléseken, felügyelte a bérleti szerződések betartását. Ő volt a dékántól megkövetelt elszámolások elkészítője, a gazdatisztek közvetlen felügyelője. A gazdasági ügyekkel járó adminisztrációs teendők ellátására szervezték meg századunkban a káptalan dékáni hivatalát.